Mennyit számít a ,,tanári tényező”?

Sokszor halljuk azt, hogy a mi felületes tanulási módszereink hibája az, hogy egy adott felmérő, felelés, vizsga utáni napon már szinte semmire nem emlékszünk a tananyagból, az év végi ismétlések során pedig szegény tanár egyedül beszél, mert senki nem tud hozzászólni a témához.

Órákig vitatkozhatnánk arról, hogy vajon elvárják-e tőlünk, hogy bemagoljuk a hosszú elemzéseket, az oldalakon át tartó értekezéseket a semmiről, vagy elég, ha ,,logikusan” tanuljuk meg ezeket. Már ha van ilyen… Szerintem nagyon nehéz logikusan megtanulni azt, ami készen elénk van tárva, hiszen a saját fejünkben úgysem hozhatunk létre valami jobbat, ezért kényelemből a könnyebb utat választjuk. Emellett bennünk van az a lázadási hajlam, miszerint semmi hasznunk nem származik abból, ha rengeteg időt fordítunk a kötelező olvasmányokra, elemzésekre és más, hasonló jelentőségű tevékenységekre. Ezúttal pártatlan maradok ebben a kérdésben, mivel jelenlegi írásom témája nem feltétlenül ez a probléma.

Vitathatatlan, hogy a mai diákok hozzáállása elég sok kívánnivalót hagy maga után, ugyanakkor, mint ezt már több cikkben is említettem, a rendszer sem halad a korral, ezáltal egyre jobban azt érezzük, hogy nem nekünk való az effajta tanulás, magolás és a száraz tények feltárása. A felgyorsult, zsúfolt életünkhöz dinamikus módszerek társulhatnának, megkönnyítve mindenki dolgát. Sajnos nem rajtunk és nem a tanárokon múlik ennek a megváltoztatása, így tehát, a jelenlegi helyzetből kell kihozni a maximumot.

Saját tapasztalatból is tudom, hogy majdnem mindig könnyebb kritikákat megfogalmazni, mint átgondoltan elmondani a véleményünket, esetleg kiemelni a dolgok pozitív oldalát. Szokásomtól eltérően most egy igazán pozitív csalódást, sőt szinte meglepetést okozó esemény bemutatásával keresek arra választ, hogy mennyire számít egy jó tanár jelenléte, szakértelme.

Mindegyik pedagógus legnagyobb rémálma az, amikor évekkel később kell az adott leckéhez kötődő témát megtanítani a diákoknak, hiszen ilyenkor csak a teljes kétségbeesést láthatja az arcunkon. Idén egy tanárcserére került sor osztályunk életében, egyeseknek teljesen újdonság volt az ő személye, míg mások, köztük én is, már sok-sok éve ismertük, amikor is a magyarság történelmének rejtelmeibe kalauzolt el minket. Sajnos ez a tantárgy csak 7. osztályig volt a mindennapjaink része, azóta feledésbe merült, és csak az agyunk rejtett zugaiban porosodtak az akkor szerzett ismeretek. Megkezdődött a tanév, s hamarosan következett egy olyan lecke, melynek a magyarokhoz és a magyar állam kialakulásához van leginkább köze. Csodálatos jelenségnek lehettünk szemtanúi, hiszen azok, akik vele tanultunk az adott személyekről, helyszínekről, évszámokról, rengeteg információra emlékeztünk, aktívan részt tudtunk venni az órán, míg mások hozzá sem tudtak szólni a leckéhez. Ha nem lettem volna azzal elfoglalva, hogy minél több információ eszembe jusson, akkor biztos tátott szájjal néztem volna magunkra, hogy mégis hogyan juthat eszünkbe ennyi minden, több mint 5 év után!

A rengeteg negatív hangvételű (ám sajnos annál igazabb) írás után felébredt bennem a remény, hogy nincs még minden veszve, és lehet még jövője az oktatásnak, szerény országunkban is. Fontos, hogy az így megszerzett kincseket, azaz a tudást úgy tároljuk, hogy a jövőben is rendelkezésünkre álljon!

Kiemelt fotó forrása: https://saruksiu.wordpress.com/redefined-learning/studying-and-learning-tips/5-tips-for-cramming-for-exams/

Ács Kristóf,
Ady Endre Elméleti Líceum,
12. E osztály