Az ember gyönyöre – Üveges István verse

Az ember gyönyöre

Mindhiába láttam sokszor
A halált adó gyönyört,
Ha ember oly könnyen átkoz
Szépséges, paraszti ökröt!
Mert te, ember, adsz különbet,
S az antropológiát,
Rút létezésedből teremt
Kakofonikus orgiát.

De csak a balga csacsogás
Miatt áldoznánk folyton?
Áldoznánk éltet, aratást,
Bőséget, erős neuront?
Legyél központja világnak,
Teljesen mindegy neked,
S hozd világra: „l’art pour l’art”-nak
Lényegét, a gyönyörűséget!

S megint sírok, újra vedlek,
Gyenge idegeim
Meghalnak. S azok mind majd néznek,
Szenvedésemben a meghitt
Csodálatost meglátva,
Majd eltemetve érzem,
Hogy behatol a látó kés,
S sírva sem mondom ki, hogy „hagyj!”

Míg csak egy csepp vér hullik le,
Addig érzek mániát,
Az ihlettől megszentelve
Az expresszionizmusát
Adja szívem ki — már alig
Élve —, mert e súlytól ő
Megszakadva úgy elvérzik,
Akár egy sírban felmenő.

S állítsak tenéked szobrot?
Mint a Nap — 1, 4 Lajos —,
Felzendítve ragyog majd ott,
Eret vágva, ám aranyos
Marad. Tehát vedledjél le,
Te benzines betongát,
Mert fájdalom szép önzően
Tégedet régen karol át.

Vagy te felső, valaki oly
Délceg, akár az Isten.
S lecsapod — Gott ist tot —, mint molyt,
Elfoglalva helyed. S nincsen?
Ebben a búzaszál lakban
Mégsem találod helyed?
Sem akár a szép kéjlakban:
Mezítlen s szépen keresed.

Üveges István,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. A osztály