Juhász Gyula búcsúlevele Sárvári Annának – Corodi Victor írása

Annának!

Budapest, 1937. április 6. (éjjel)

Ahogy a nap lassan alábukik a horizonton, ahogy az évszakok váltják egymást, úgy érzem, hogy az én időm is lejárt. A lelkemben dúló viharok elcsitultak, és a csend, ami maradt, már nem ijesztő, hanem megnyugtató. Az élet súlya, mely eddig a vállaimat nyomta, lassan oszlik el a semmiben, mint a köd a hajnali fényben.

Sok mindent tapasztaltam, átéltem jó pár dolgot, de talán itt a vége mindannak, amit eddig életnek neveztem. Azt érzem, hogy eddig azért nem sikerültek próbálkozásaim, mert még dolgom van ezen a világon. Mégpedig az, hogy számot vessek magammal, mi is történt velem az életem során.

Apám meghalt, mikor még 19 esztendős múltam. Jó ember volt, szeretett bennünket, de a Jóisten hamar magához szólította. Anyám ezek után teljes mértékben mellettem állt, mindenben segített és támogatott, amennyire ereje engedte. Az elhalálozások nem szoktak pozitív hatást eredményezni, de talán ide sorolható az, hogy nagyon szoros viszonyom lett édesanyámmal, ő mindenkinél jobban megértett.

Tanulmányaimat és szakmai előrelepéseimet nem szeretném részletezni, hálás vagyok Négyesy Lászlónak, hisz oly sok mindent tanultam tőle, továbbá Kosztolányi Dezsőnek és Babits Mihálynak is köszönettel tartozok, bár nem teljesen értették meg az én életszemléletemet, esszenciámat, mégis örömmel gondolok vissza a Budapesten töltött bölcsészhallgatói évekre. A főváros örökre a szívembe nőtte magát, akárhol is jártam a nagyvilágban, szívem mindig visszavágyott oda.

Nagyváradnak is díszes helye van az emlékeimben, a szecessziós épületek, a Royal kávéház. Örök emlékek maradnak, illetve az is, hogy itt indítottam útjára a Holnap című antológiát.

A számomra legnehezebb rész maradt csak hátra. Búcsúzok tőled is, drága Anna!

Kafka, kedveséhez intézett levelében a következőket írja „talán az sem igazán szeretet, ha azt mondom, hogy téged szeretlek a legjobban. A szeretet az, hogy te vagy nekem a kés, amit magamba fordítok.”, vagy idézhetek Ludwig van Beethoventől is „Hozzád szálnak gondolataim, Halhatatlan Kedvesem. Élni egészen csak veled tudok, vagy sehogy (…) Örökké a tiéd. Örökké az enyém. Örökké az miénk.”

Levelemet lezárhatnám ezekkel a klasszikus idézetekkel is, de nem tehetem meg, hisz a túlvilágon soha nem találok békére akkor. Talán te nem ismersz, azt sem tudod, ki vagyok, vagy ha igen, akkor egy vagyok a hódolóid közül, akik a szépségedért, a szőke fürtjeidért epedeznek.

Számodra én senki vagyok, viszont te vagy nekem minden, maga az élet. A mi kapcsolatunk és a fent leírt idézetek alkotóinak kapcsolata közt van némi különbség. Az ő szerelmük beteljesedett, az enyém viszont nem, és úgy érzem, hogy csak magamat áltatom, ha tovább folytatom a képzetek kialakítását a fejemben. Így, hogy te nem vagy nekem, az élet sem kell már, hisz ezután csak gyötrelem lenne az, ami hátramaradt.

Talán sokan bolondnak tartanak, hogy nem házasodtam meg, ahogy azt a társadalmi dogmák szeretnék, de nem éreztem azt a késztetést, hogy téged bármikor is megpróbáljalak elfeledni. Apám elvesztése és az én betegségem is növelte ezt a ragaszkodást, nem akartam a megszokottól elválni. Mindig melletted akartam maradni, Anna!

A napokban, mikor már éreztem, hogy talán itt kell, hogy vége legyen az életemnek, azon tanakodtam, hogy hogyan is búcsúzhatnék el méltóképpen a szerelmemtől, alkotásaim forrásától, a múzsámtól. Tanakodtam, miket is írtam rólad, eközben a tájak, a képek, mind az emlékembe ötlöttek. Ekkor bizonyosodtam meg, hogy egy verssel fogok búcsúzni tőled, amely sorok a levelem záró gondolatai is lesznek egyúttal.

Mielőtt viszont a levelet a feladom és életemet pedig befejezem, szeretném, ha nem éreznél bűntudatot azért, mert így zárom le az életem. Szerettelek, szeretlek, és szeretni foglak, hisz Anna, Te örök vagy számomra.

TE és én: csak mi ketten,
mint a csillogás, olyanok
voltunk.
De ez elmúlt, emlékeimből a
kép már-már kifakult.
Köveket csiszolva szikrát
készítek, de szemeidben az
ifjú fény már megjelent.
Helyem e világon nincs,
napjaimat élem, remélem lassan
eljön az éjjel.
A könnyű, bársonyos
sötétség, a feneketlen
elnyerés, amely az alagút
végén ér majd engem.
Ahol egyszer régen, elengedted a kezem.

Élsz és uralkodol örökkön-örökké, Ámen!

Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év