A környezet, amely összetört, nem lehet az, amely a gyógyulásodban segít!

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy ugyanott keresik a gyógyírt fájdalmaikra, ahonnan sebeik erednek, mit sem tudva azt, hogy így sosem lesz részük egy teljes gyógyulási folyamatban. Persze, idővel minden olyan lesz, mint régen, vagyis csak úgy érezzük, de ez igazából messze áll a valóságtól. Ez az érzés mindaddig jelen lesz, míg ugyanabban a helyzetben találjuk magunkat, mely eredetileg összetört minket. S ezáltal bekerülünk egy olyan körforgásba, melynek kiútja homályos számunkra, és nagyon elérhetetlennek bizonyosul. Na de erre mégis mi a magyarázat? S mit tegyünk ellene, vagy hogyan előzzük meg?

Ha egy kicsit is belegondolunk ennek a bizonyos körforgásnak az értelmébe, s abba, hogy vajon mi is idézheti ezt elő, akkor talán rájövünk arra, hogy logikus az egész, csak mi ezt nem vesszük észre, amikor átéljük, hanem majd utána, egy kis idő elteltével. Tegyük fel, valaki meg lett bántva vagy akár becsapva egy barátja/baráti társasága által, s ezek után ő nem távolodik el ettől a bizonyos közegtől, hanem köztük próbál gyógyulni, bizalmát újra felépíteni.

Külső szemmel nézve egyértelmű, hogy ez a gyógyulás lehetetlen, és előbb-utóbb újra csalódást fognak neki okozni, viszont aki épp átéli ezt a helyzetet, könnyebbnek találja így.

Ahhoz, hogy teljesen kiszakadjon egy társaságból, vagy otthagyja egy barátját, akihez tényleg húzott, szükséges kilépnie a komfortzónájából, amit én úgy vélek, hogy talán az egyik legnehezebb lépés, amit valaki megtehet élete során. Ugye, hogy ezt tudva már nem is tűnik olyan érthetetlennek, miért is dönt így az emberiség nagy része? Nehéz mindenkit hátrahagyni, akit olykor szerettél tiszta szívedből, de sajnos néha muszáj a saját érdekeidet mások elé helyezned, mivel csak így tudsz teljes egészében gyógyulni, javítani magadon. Kevés az esély arra, hogy valaki megváltozzon, tehát aki számtalanszor megbántott, lehurrogott, megalázott téged, még minimum annyiszor fog, ahányszor te visszamész hozzá, s ezáltal engeded neki.

Na de, mit is lehet tenni, hogy ezt az egész pusztító körforgást megelőzzük?

Először is mindig kellő időt kell szánjunk a fájdalmainkra való reflektálásra s a szituáció átgondolására, melyben épp vagyunk. Semmiképp sem szabad ignoráljuk az érzéseinket, mondván, hogy „úgysem olyan nagy dolog, csak én reagálom túl”. Ami egyszer lehangolt téged s szomorúvá tett, az mind nyomós okkal történt, és véletlenül sem azért, mert te „túlreagáltad”.

Másodszor pedig, kulcsfontosságú, hogy mindig odafigyeljünk érzéseinkre. Egyiket sem szabad figyelmen kívül hagyni, mert ha elhanyagoljuk, akkor az hosszú távon sokkal rosszabb lehet, mint eredetileg volt. Minél többet hagyjuk bizonyos érzéseinket figyelmen kívül, annál hosszabb, megerőltetőbb lesz az utunk a gyógyulás felé. Ha mi nem fordítunk elég időt önmagunkra, önmagunk megértésére, ki fog?

Mint minden egyes nehéz helyzetből, ebből az ördögi körforgásból is van kiút. Fel kell vállaljuk mások előtt véleményeinket, döntéseinket, és lépnünk kell minél hamarabb! Elsőre borzasztóan nehéznek fog tűnni, de idővel minden kialakul, s végre meghozza gyümölcsét az, hogy hátrahagytunk minden egyes negatív embert az életünkből.

Zárógondolatként kiemelném, hogy ebben az időszakban csak és csakis az idő, valamint a türelem lesz a két legjobb barátunk.

De ha belegondolunk, ki másra is lehetne szükségünk egy ilyen világban, amelyben ma élünk? Egy olyan világban, ahol még családon belül is kialakulhatnak ellenségek…

Kiemelt fotó forrása: https://medium.com/@ssubhankar/the-irony-of-pain-why-we-seek-comfort-from-those-who-hurt-us-7e2baa8fd568

Tapaszi Jessica,
Ady Endre Elméleti Líceum,
12. E osztály