Az élet változik, vagy mi magunk? – Beiland Patrícia prózája
Az ablakon kibámulva figyelem a falevelekről lecsurgó esőcseppeket. Az égbolton sötét felhők sorakoznak, olykor-olykor hangosan megdörren az ég. Lepillantva észreveszem, hogy az utca mostanra teljesen kihalttá vált, minden ember fedett helyre húzódott, óvva magát a zivatar okozta elázástól. Lenézek a billentyűzeten játszó ujjaimra, melyek sebesen gépelik a szavakat egymás után újra és újra. Megnyugszom.
Visszagondolok a gyermekkoromra…
Amikor elkeseredetten bámultam az ablakon végigfolyó esőcseppeket, és hátrapillantva észrevettem édesanyám alakját, aki izgatottan sürgött-forgott a konyhapultnál. Türelmetlenül néztem fel az égre, némán fohászkodva, hogy végre elálljon az eső, és kimehessek a barátaimmal játszani. Rossz időben ugyanis kénytelen voltam odabent, a szobámban elütni az időt.
Elmosolyodom, és rádöbbenek, hogy nem csak az élet változik, hanem mi magunk is.
Beiland Patrícia,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év