Létezik tökéletesség?

A végén csak por leszünk…

Az utóbbi időben számtalan olyan videóra bukkantam különböző közösségi platformokon, melyekben kislányok osztják meg tippjeiket, tanácsaikat az öregedés ellen. Mielőtt valakiben megfordulna a kérdés, hogy hol itt a baj, tisztázni szeretném, hogy ezek a kislányok maximum 10-11 évesek lehetnek. Úgy gondolom, ha már ez a korcsoport is bizonyos elvárásoknak próbál megfelelni ahelyett, hogy játszana vagy mesét nézne, azt jelenti, hogy társadalmi szinten valami nagyon nincs rendben.

A helyzet az, hogy az ember akármerre is néz, mindenhol olyan hirdetésekkel ütközik szembe, melyek a tökéletesség elérésének lehetőségével kecsegtetnek, legyen szó a TV-ről, internetről vagy egy egyszerű utcai plakátról. Igazság szerint, ki nem vágyik a tökéletességre? Emberi mivoltunktól fogva akarva-akaratlanul kreálunk saját magunk számára egy ideált, amely után hiú módon sóvárgunk. Ha a tükörbe nézünk, mind ki tudunk emelni olyan dolgokat, amik nem tetszenek, és a legjobb lenne változtatni rajtuk. Egy pár plusz kilót, görbe orrot vagy vékony ajkat legszívesebben mindenki eltüntetne, holott ezek a tulajdonságok a múltban kifejezetten vonzónak számítottak.

Elégedetlenségünk okozója nem más, mint a társadalom által létrehozott szépségideál, s ennek hús-vér képviselői, helyesebben mondva, hús-vér-szilikon képviselői. Azok a személyek, akik piedesztálra lettek emelve a külsejük miatt, legtöbb esetben nem természetes szépségek. Rengeteg műtét és önsanyargató diéta útján sikerült elérniük azt, hogy szerte a világon nők tömegei irigyeljék gyönyörű arcvonásaikat, hibátlan alakjukat. Ezek a csodált személyek gyakran hangoztatják, hogy a legfontosabb a saját magunk elfogadása, szeretete, de ha belegondolunk, ez az ő szájukból eléggé visszás. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ezek a mások számára etalonnak számító nők valószínűleg ugyanolyan elégedetlenek magukkal, mint az átlag, különben nem feküdnének időről-időre kés alá, hogy a melleik nagyobbak, a hasuk laposabb, az ajkaik dúsabbak és az arcuk ránctalanabb legyen. Az általuk képviselt ideállal azonban ők sem tudnak lépést tartani, ezt tükrözi, hogy a sok beavatkozástól már torzzá válik a testük, s még így sem állnak le, hisz rajtuk a világ szeme, ők kell megtestesítsék a szépséget. Véleményem szerint a folyamatos megfelelési kényszeren nem tud felülkerekedni mások imádata, így a külső tökéletesség ellenére ezek az emberek belülről konganak az ürességtől és boldogtalanságtól.

Itt lenne az ideje, hogy mi, mint társadalom, elfogadhatókká tegyük azokat a „hibákat”, melyekkel mind rendelkezünk, de valamiért mégis szégyennek számítanak, mint például a bőrhibák, testszőrzet vagy a plusz kilók. Nem arra gondolok, hogy legyünk igénytelenek, vagy promotáljuk az elhízást, de ne csináljunk már úgy, mintha ezek nem emberi dolgok lennének. Talán akkor nem kéne már kisiskolás korban azon stresszelni, hogy nehogy ráncosak legyünk.

Semmi baj sincs azzal sem, ha valaki változtat a külsején, akár természetes vagy mesterséges módon, mindaddig, amíg ezt magáért teszi, nem pedig azért, hogy másoknak tetsszen. Mielőtt a tükörbe nézve szétszedjük magunkat, jusson eszünkbe, hogy tökéletesség márpedig nem létezik!

Kiemelt fotó forrása: https://www.psychologytoday.com/gb/blog/the-athletes-way/201801/is-the-perfectionism-plague-taking-psychological-toll

Forró Bori,
Ady Endre Elméleti Líceum,
12. E osztály