csütörtök_Népi kultúra #9 - A temető kapujában

A temető kapujában

A túlvilágon innen s tova

Mindenszentek és halottak napjához közeledve úgy gondoltam, hogy a legmegfelelőbb tematika az, ha az olvasókat egy képzeletbeli utazásra hívom a temetőbe, és felidézek néhány hiedelmet, babonát, népi történetet, amelyeket én is a falu öregeitől hallottam. Illetve szeretném elemezni azt, hogy a hagyományos temetkezési szokások miképp zajlottak le, milyen értelmezhető jeleket véltem felfedezni a halottkultusz kutatása során.

A népi kultúrában a haláleseteket jelek előzték meg, mint a kutyák vonyítása, vagy épp a halálmadár feszültségkeltő kuvikolása. Bár azt a rovat első bejegyzésében már említettem, hogy ez nem egyenesen arányos a tényleges elhalálozások számával, az érmelléki emberben a mai napig erősen él az a tudat, hogy ha a fülesbagoly éjjel megjelenik, akkor bizony a halál is következik.

Miután megtörtént a haláleset, a testet a ház egyik szobájába helyezték el, a család többi tagja pedig nyugodtan pihent a hálókörzetében. Ez ma már eléggé morbidnak számít, de abban az időben egy bevett szokás volt. Tudományosan megállapították, hogy a földi lét vége után, még bizonyos óráig tudatunknál vagyunk. Ettől félnek sokan igazán, hisz mit tehetünk, mikor ellepi az egész lényünket az örök sötétség. A halottnak még ilyenkor beszélni kell, elmesélni neki a közös emlékeket, énekelni neki, elsiratni, a lényeg az, hogy ne hagyjuk egyedül, mert még ebben az állapotban is igényli azt, hogy kommunikáljanak vele.

A családtagok letakarták a tükröket, a hozzátartozó fényképének sarkába, illetve ruhájukra is fekete szalagot tűztek. Akárcsak napjainkban, régen is a fekete ruházat szolgált a gyász jeléül.

A halottas házban történt a ravatalozás, a hozzátartozók elsiratták, ahol pedig a rokonság kevés számban volt jelen, ott siratóasszonyokat fogadtak fel, hogy a halott lelkét megfelelően a túlvilágra irányítsák. Egy korábbi cikkben kitértem arra, hogy a siratóasszonyokat pénzért bérelték fel. Ahol a halott teste volt, ott gyertyákat gyújtottak. Bár a gyertya szent, szakrális jelkép is egyben, mégis a praktikusság jegyében kezdték el alkalmazni: eloszlatta a halott szagot.

Fontos volt, hogy a halottat fokozatosan távolítsák el a háztól. A házból az udvarra vitték, ahol a távolabbi hozzátartozók, az utcabeliek is elsirathatták. Sokan azért jöttek, hogy leróják végtisztességüket, sokan pedig azért, hogy lássák, milyen volt a háza, hogyan öltöztették fel, mennyire volt módos az illető. Volt, akik számára ez olyan pletyka vagy téma volt, amin hetekig csámcsoghattak.

Az udvarról a legrövidebb úton haladt a gyásznép a temetőbe, nem akarták a halottat túlságosan utaztatni, hisz a lelke könnyen eltévedhet az élők sora között. A temetőben megtörtént a vallási szertartás, majd végső útjára engedték a halottat: leengedték a föld porába, ahol már nem fájt számára semmi.

A családtagok voltak azok, akik megmosdatták, felöltöztették a halottat. A mosdatás sem a legegyszerűbb módon történt meg ám. A vizet nem volt szabad az udvarra önteni, hisz a lélek akkor megragad, de utcafrontra sem volt szabad, ezért a kerítés tövébe öntötték, pontosabban a kerítésen kívül, de mindenképpen annak a tövébe. A vizet lélektároló folyadékként tartották számon, hisz az élet minden fontosabb stációjánál megjelenik (keresztelés, házasság, temetés).

Ez a hagyományos temetkezés mára már elfeledett, a kilencszázas évek közepén kezdték el hanyatlásukat, pedig addig rengeteg mendemonda járta hírét az Érmellék falvaiban. Mindenszentek és halottak napjához közeledve ismerjük a legtöbb szóbeszédet.

A teliholdas éjszakák történetei hamar az ágyba zavarták a gyermekseregeket, hisz ez szolgált a legmegbízhatóbb bázisként az ilyesfajta szóbeszédek ellen. T.B., 94 éves adatközlőm két humoros anekdotát is elmesélt nekem, amely ehhez az időszakhoz volt köthető, gyakran ijesztgette a fiatalokat az idősebb generáció.

Egyszer valaki ment kapálni a temető melletti szántóföldre, és a sírkerten kellett keresztülhaladjon. Nekilátott munkájának, viszont kis idő múlva idegesen felszólalt:

  • Jaj, jaj, mennyit kell itt kapálni! Gyertek halottak, ti sokan vagytok, segítsetek ti is!

Ekkortájt a falu juhásza arra legeltette a bárányait, és meghallotta ezt az óhajtást. Gondolta, hogy tréfát fog űzni szegény munkásemberrel, aki egyébként nem is vette észre őt.

  • Mindnyájan menjünk segíteni? – kérdezte a juhász.

Nem kellett több a szegény munkásnak, a földre dobta kapáját, az út pedig csak porzott utána.

A második történet is hasonló, szintén a temető körüli misztikumot emeli ki.

Éradonyban kendertörésnek/kenderáztatásnak volt az időszaka, amikor a szomszédos falukból legények jöttek udvarolni, kacérkodni a fiatal lányokkal. Énekeltek, beszélgettek, játszottak, hogy jobban elüssék az időt. Az egyik ilyen játék alkalmával, a legények párt kellett válasszanak maguknak, kifejezve szándékukat, indítékaikat, az egyik lány viszont pár nélkül maradt. Szegényt nagyon bántotta ez az egész, gondolkodott, sóhajtozott nagyokat. Vágyainak hangot is adott, a következőket mondta:

  • Jaj, hát bárcsak nekem is udvarolna egy legény! Még az se érdekelne, ha ló lába lenne neki.

Hazafele úgy történt, hogy ő a temető közelében lakott, amikor hirtelen jajgatásra, nyögésekre lett figyelmes. Közelebb ment egy kicsit az elkerített területhez, amikor egy hang szólt hozzá:

  • Itt vagyok, segíts nekem! Én vagyok az udvarlód, az a ló lábú.

A lány hazáig meg nem állt, utána pedig nem is panaszkodott többet senkinek.

Adatközlőm azt is elmesélte, hogy 1938-ban haláleset történt a faluban (Éradony), de az Ér igencsak kiöntött abban az időszakban. Nem volt mit tenni, a halottat muszáj volt eltemetni, ezért csónakkal szállították el végső nyugalmába a testet. Ha elképzeljük ezt a képet, akkor eszünkbe juthat Kharón, az alvilág révésze, aki a lelkek átmenetét segítette az egyik partról a másikra.

Sütő Éva, az Érmellék nagy néprajzkutatója is írt a halottas szokásokról, mendemondákról. Ő említést tesz visszajáró lelkekről, menyasszonyi ruhában hazajáró hajadonokról, lidércfényekről. „Általános meggyőződés volt, hogy a lélek a halál után egy ideig még a halott testének közelében tartózkodik, illetve az élők között bolyong, majd csak bizonyos idő után távozik a túlvilágra.” (Sütő, 2016)

A régi öregek meghagyták azt is, hogy miben, és hol temessék el őket, ezt pedig nem volt ajánlatos egy emberfiának sem megszegni, mert akkor a saját lelkiismeretével kellett számot vessen. Ha valami nem úgy történt, ahogy azt az eltemetett személy szerette volna, akkor visszajárt kísérteni. Ezt nem kell a szószoros értelmében elképzelni, sokaknak álomban üzent egy-egy hozzátartozójuk. Legtöbbször azt kérték, hogy őket csak az anyaföld fedje, nem akarták, hogy útjukat eltorlaszolják a betonkövek, hisz akkor nem tudnak majd feltámadni az Úrban. Emléküket pedig egy fakereszt, vagy egy csónakfa jelezte, amelyek napjainkban sajnos már feledésbe merültek, hisz az akác, a bodza, a bokrok már belepték az egykor fényes életeket.

Vajon a temetők csak a múlt emlékeit őrzik, vagy mi, az élők is ott hagyjuk a nyomainkat a jövő számára?

Folytatása következik…

Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év