Mire mondom azt, hogy GASLIGHTING?

Tényleg én reagálom túl? – Gázláng-effektus

Az ösztöneim azt súgják, valami nincs rendben. Valami megmagyarázhatatlanul furcsa az egész helyzetben, mintha lenne egy apró részlet, amit nem tudok felfogni. Talán csupán túlzottan agyalok, ahogyan az a nőknél gyakran előfordul? Pedig tudom, hogy igazat mond, hiszen a szavai és a szeme is ugyanazt tükrözik. A lámpa felvillan, majd kialszik – ahogy a gondolataim is váltakozva csapnak össze, akárcsak az áramlatok a pontok között.

Szeret – legalábbis ezt ismételgeti nap mint nap, és mi oka lenne hazudni? Azt mondja, szeret, minden vita után egy csokorral állít be, és bocsánatot kér. Tehát biztosan szeret. Azt hiszem. Mégis, néha furcsa, hogy ez csak a konfliktusok után történik meg. De ő mindig azt mondja, szeret, és én hiszek neki. Szóba hozom neki a sérelmeimet, legyenek azok múltbeliek vagy épp frissek. Ekkor ő kérdőre von, hogy miért nem tudok konkrét példákat említeni. Annyira feldúlt vagyok, hogy a napi dátumot is elfelejtem a sírástól. Ő pedig csak azt hajtogatja, hogy megint hisztizek, és hogy fogalma sincs, miről beszélek. Talán igaza van. Lehet, túldramatizáltam, nem így kellett volna reagálnom. Néha próbálom elmondani, mi bánt, de félek, hogy újra hisztinek minősíti.

Őszinte leszek: fárasztanak már az üres ígéretek meg a mellé passzoló hamis remények. Minden alkalommal, amikor szóba hozom a sérelmeimet, ugyanaz a forgatókönyv. Ő azt hajtogatja, hogy szeret, megígéri, hogy megváltozik, de semmi sem történik igazán. Mintha egy láthatatlan köd telepedne rám, amely elhomályosítja a határt az érzelmeim és a valóság között. Egyre többször kérdezem magamtól: vajon tényleg szeret, vagy csak azt hiteti el velem, amit hallani akarok?

Lassanként kezdem megkérdőjelezni a saját megérzésem hitelességét. Ő tagadja, hogy bármi probléma lenne, azt mondja, túlreagálom, túlérzékeny vagyok. És én elhiszem neki – elhiszem, hogy velem van a baj, hogy a fájdalmam valahogy indokolatlan. Mégis, belül valami tiltakozik. A(z üres) szavak mögött érzem, hogy valami nincs rendben, de újra és újra visszatart a kétely. Apránként észre sem veszem, hogy minden egyes alkalommal elbizonytalanít.

Minden bocsánatkérése és ígérete újabb reményem a változásra, de végül sosem változik semmi.

Vajon tényleg szeret, vagy csak azt szeretné, hogy elhiggyem, ő az egyetlen biztos pont az életemben? Lehet, hogy nem is szeret engem igazán, hanem én vagyok az, aki elhiteti magával, hogy így van, csak azért, hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal?

(Mindenki találgatására, nem a mostani kapcsolatomról van szó, mindez csak régi sérelmek gondolatáradata)

Névtelen