A kutya majd megsétáltatja magát
Több mint 10 éve sétálok be minden hétköznap reggel ugyanazon a kapun, mely néha szélesre nyitva áll, másszor csak az egyik szárnyát nyújtja felénk, de a hosszú ideje tartó felújítás alatt már olyan is történt, hogy teljesen zárva volt. Picike koromban a bátyám megfogta a kezem, és bekísért az intézmény udvarán található óvodába, ő pedig, nagyfiú lévén, átsétált az udvaron, és bement az iskolába.
Aztán, ahogy cseperedtem, egyre inkább önállóvá váltam; először a bátyám engedte el a kezem, majd lassacskán a szüleim, és mostanában úgy érzem, a rendszer is sorsomra hagyott, a többi diáktársammal egyetemben.
Először is tisztáznám, hogy tudatában vagyok annak, hogy Romániában élünk, a román tanügy részei vagyunk mind mi, mind a tanáraink. Ezzel a puszta ténnyel már sok bennem felmerülő kérdésre választ adtam, az esetleges elvárásaim már líceumi éveim előtt megszűntek (mint például az, hogy ne utolsó pillanatban tájékoztassanak egy-egy programról). Most azonban, hogy eljött a várva várt végzős évem, mikor a hátramaradt napokat számlálom, egyre inkább úgy érzem, hogy az alapvető támogatásban és tájékoztatásban is alig-alig részesülünk. Szerintem nem a spanyolviaszt találom fel, ha azt mondom, a 12. osztály rengeteg stresszel és kötelességgel jár, az érettséginek nevezett mumus pedig igazán szégyellhetné magát, hogy olyan szintű szörnyekkel próbálja felvenni a riogatási versenyt, mint a maturandusz, albumkészíttetés, vagy ballagóruha-varratás. Jobb esetben, a rettegő diáksereg élén áll egy vezető, aki tudásával és tapasztalatával átsegíti tanítványait ezen a kissé döcögős időszakon, és képes határozott döntést hozni, ha egy osztályközösség túlságosan demokratikusan működik, és a mindenki véleményének kötelező kikéréséből csak veszekedések születnek, érdemleges előrehaladás pedig nem. De ugye, az életben van olyan is, hogy ha valami kell, azt muszáj egyedül megoldani. Ha egy kutyára is pórázt adunk, és kiengedjük az utcára, az majd megsétáltatja magát, ezzel viszont azt kockáztatjuk, hogy az állat nem biztos, hogy gazdaként fog ránk tekinteni, s később fittyet hány majd az utasításokra.
Ezen felsorolt dolgok mind energiát és sok ráfordított figyelmet igényelnek, de, még ha bukdácsolva is, megoldhatók, főleg, ha akad egy-két segítőkész szülő. Azonban a helyzet az, hogy sajnos nem csak azért járunk ki 12 osztályt, hogy a végén pátoszos beszédek és (öröm)könnyek közepette elballagjunk, majd ezt követően egy jót bulizzunk. Elméletileg azért gyötörnek minket a leckékkel, és gyötörjük mi a tanárainkat a lustaságunkkal, hogy júniusban mindenki sikeresen leérettségizzen. Ehhez viszont jó lenne, ha a tanügy fejesei tájékoztatnák a tanárainkat, ők pedig tájékoztatnának minket, hogy mégis miből és mikor vizsgázunk. Az sem ártana, ha nem utolsó évben szólnának, hogy bocsi, mégsem változik az érettségi struktúrája egy adott tantárgyból, de hogy hogyan hoztok be csekély három éves lemaradást egy pár hónap alatt, az már a ti bajotok. Mert, ugye, a kutya is megsétáltatja magát.
Sárból nem lehet várat építeni – tartja méltán híres mondásunk, melynek mindannyian tudjuk az eredeti változatát. Naphosszat szapulhatjuk a rendszert, tanárokat, az iskolát, amibe járunk, hisz sajnos megvan rá a magunk oka, melyre még rátesz egy lapáttal az az önérzetesség, amellyel minden diák rendelkezik, s melyből kifolyólag maga körül mindenkit ostobának tekint. Igazság szerint, vannak olyan emberek, olyan osztályok, melyekhez már a világ legkiválóbb tanárai sem lennének elég jók, és már csak valami isteni csoda segíthet a társaságon, hogy ne a széthúzás és a teljes érdektelenség jellemezze őket.
Teljes mértékben lehetetlen, hogy az iskolás éveim utolsó hónapjaiban ez a helyzet megváltozzon, és a fent említett problémák még csak a jéghegy legcsúcsát képviselik. Még sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a katedra mindkét oldalán helyet foglalók megértsék, hogy elvárásaikért cserébe valamit nyújtaniuk is kell; és még több időbe fog telni, hogy ebben az országban egy olyan rendszer jöjjön létre, mely a tanárok és diákok érdekeit egyaránt szolgálja.
Forró Bori,
Ady Endre Elméleti Líceum,
12. E osztály