Kintlakás kontra kollégium
Biztos vagyok benne, hogy sok diák kollégiumban tölti középiskolai/egyetemi éveit, és van az irigylett másik oldal is, aki kintlakásban, albérletben élvezi mindennapjait. A mai cikkben ennek a kettősségnek az oldalait fogom megvizsgálni, kitérek mindkét „élet” előnyeire és hátrányaira is egyaránt.
Középiskolás éveim alatt én is bentlakásban voltam elszállásolva, így teljes mértékben átérzem minden diák helyzetét, aki hasonló szituációban helyezkedik el. A kollégiumoknak közösségformáló erejük van, összekovácsolják az emberi kapcsolatokat: itt születnek örökre szóló barátságok, ismeretségek, akár szerelmek is. Ez tudható be a legpozitívabb tulajdonságnak, hisz ha optimistaként tekintünk ezekre az évekre, akkor a legjobb barátainkkal vagyunk összezárva.
A tanulmányi éveink alatt megannyi tapasztalatot szerzünk, legyen szó pozitív, vagy negatív élményről. Ezeket a legkönnyebb úgy túlélni, ha van kivel megosszuk gondolatainkat, érzéseinket. Én nagyon sokat köszönhetek az Ady Endre Elméleti Líceum bentlakásának, hisz rengeteg számomra fontos embert ismertem meg; itt váltam mondhatni önállóvá, így fontos része marad az életemnek, a személyiségfejlődésemnek és -alakulásomnak.
Amit viszont sokszor nem említünk, az a negatív oldala ennek az óriási „bulinak”… Minden ember más. Mást képviselünk, más az értékrendünk, így nagyon sokszor történik kiközösítés és piszkálódás az ilyen közegekben. Ha ezeket túl tudjuk élni, akkor a saját tűrőképességünk fejlődik, hisz ami nem öl meg, az megerősít. Aki viszont egy kicsit is különbözik a társaságtól, annak szívás az ilyen környezet. Nem találja a helyét, nem tud elvonulni sem, hogy a saját kis intim szférájában egyedül legyen, és ne minimum hárman. Tapasztalatból mondom, ez nagyon nehéz, de ki lehet bírni, ahogy sok minden mást is megtanulunk és elsajátítunk a folytonos szocializáció során.
A kollégiumi felvigyázók mindig a mi érdekünket nézték, még akkor is, ha megszakítottak egy bulit, ha nem engedték, hogy tovább maradjunk fent a kelleténél. Ez a mi javunkat szolgálta, hisz megtanultuk, hogy ahhoz, hogy egy közösségben egészségesen éljünk, be kell tartani bizonyos szabályokat. Innen is köszönet azoknak, akik ezt megtanították, és bármilyen problémával, egzisztenciális krízissel fordulhattunk hozzájuk bizalommal!
Az egyetem első évét szintén kollégiumban töltöttem, ez volt az ötödik év, hogy bentlakásos diáknak nevezhettem magam. Azt gondolnánk – én is azt gondoltam –, hogy itt már nem érhetnek meglepetések, hisz mindenre fel vagyok készülve, mert már veterán vagyok. Igenis értek meglepetések, amelyeket nem szeretnék részletezni. Ami a legnagyobb tanulságot nyújtotta itt, a szigor és a szabályok voltak, melyeknek óriási szerepük van abban, hogy egy egészséges társadalom tagjának nevezhessük magunkat. Az egyetemi kollégiumok azonban sokkal kötetlenebbek, lazábbak, ami lehet jó és rossz is egyszerre.
Nem éreztem komfortosan magam, és ez az érzés nem a kollégium felszereltsége vagy a társaság miatt lépett fel, hanem az fortyogott bennem, hogy én ezt a közeget már túlnőttem. Köszönöm szépen, ez ennyi volt! Csukja be maga után azt ajtót, hisz egy korszak lezárult!
Jelenleg albérletben élek, két unokatestvérem társaságában, és bár erre vártam, mióta az eszemet tudom, még így is értek meglepetések. Együtt élni valakivel/valakikkel nem könnyű, ez vitathatatlan.
Felnőtteknek valljuk magunkat, így a felelősség is nagyobb, hisz mindenért mi vagyunk az illetékesek. Felelősek vagyunk a saját kis szimbiózisunkért, és ez rengeteg teendővel jár. Ezt a legnehezebb integrálni a mindennapokba, hisz eddig csak a tanulás és a szórakozás volt, a takarítást az arra kijelölt személyek elvégezték helyettünk, a friss és meleg ételt a kantinban nyugodtan fogyasztottuk. Sok kollégiumi diák ezt szeretné inkább, a kintlakást, de megnyugtatlak benneteket, ez sem leányálom. Bár nem vagyunk szigorú időbeosztáshoz kötve, a kötelességek annál inkább nőttek, ezáltal a teljesítőképességünk pedig redukálódott.
Ezt is lehet élvezni, hisz te vagy a saját magad ura, vagy úrnője, de meg kell találni az arany középutat, mert csak úgy tud nagyon élvezetes lenni ez a tényleges önálló élet.
Amit tudok tanácsolni nektek, hogy lehetőségeitekhez mérten próbáljátok ki mindkét életformát, és ti döntsétek el, hogy számotokra mi a komfortosabb. A kolis évek örökre meghatározzák azt, aki vagyok, de szükségem volt arra, hogy teljes önállóságban éljek, hisz úgy érzem, hogy így tudok csak kiteljesedni.
Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
II. év