„Ilyen tanár akarok lenni!”

Amikor megkérdezik tőlem, „Na és honnan jött, hogy tanár legyél?”, mindig mosolyogva gondolok vissza gyerekkoromba. Már kiskoromban kirajzolódott a válasz: bár nem tudtam pontosan, milyen tanár leszek, abban biztos voltam, hogy a pedagógusi pálya az utam. A líceumi éveimet pedagógus szakon töltöttem, ahol a szakmai gyakorlat még inkább megerősítette bennem, hogy tanítani szeretnék. De a történet ennél sokkal korábban kezdődött: valahol az óvodában, amikor Icuka óvónéni megmutatta, milyen is egy igazán melegszívű, lelkes pedagógus. Ő tette boldoggá az ovis éveimet, és ő ültette el bennem a gondolatot, hogy én is egyszer hasonló lehetnék.

De az, hogy végül a magyartanári pálya mellett döntök, az általános iskolában kristályosodott ki. A magyar tanárnőim közül több is igazi inspirációként szolgált, de volt egy, aki különösen meghatározó volt az életemben. Nevet sem kell említenem, majd tudni fogja, mikor ezt olvassa. Ő nem csak az irodalom iránti rajongásomat ébresztette fel, hanem megmutatta, hogy a tanári pálya sokkal több, mint tudás átadása – ez egy művészet, ahol a lélek és a szív is legalább olyan fontos, mint a tankönyvek. Igen, már ötödik osztályban csillogó szemmel figyeltem az óráit, és az irodalom iránti szenvedélyem azóta is töretlen. Most, 19 évesen azon gondolkodom, hogyan lehetnék egy olyan magyar tanárnő, aki egyszerre inspirál és tanít – éppúgy, ahogy annak idején engem is inspiráltak.

Elsősorban olyan tanár szeretnék lenni, aki nem követeli meg, hogy a diákok minden társadalmi elvárásnak megfeleljenek. Tudom, hogy nem mindenkinek adatott meg, hogy olyan családban nőjön fel, ahol az alapvető dolgokat és viselkedési normákat megtanították. Az a célom, hogy ne „élő lexikonként” lépjenek ki az órámról, hanem emberként, akik gazdagodtak tudásban és tapasztalatban. Fontosnak tartom, hogy lépést tartsak a korral, és mindig nyitott füllel figyeljek, megtanuljam meghallani a diákjaimat. Az óráimat kreatív, változatos programokkal szeretném fűszerezni, hogy minden egyes alkalom egy új kaland legyen.

Tudom, hogy a tisztelet sem jön magától – ki kell vívni –, de azt is szeretném, hogy a diákjaim bizalommal forduljanak hozzám, ha segítségre van szükségük. Hiszen én sem felejtem el, hogy egyszer én is ott ültem a padban. Elfogadom, hogy nem mindenkit varázsol el a magyar irodalom és nyelvtan úgy, mint engem, de szeretném a diákokat rávezetni, hogy mindenkiben megvan az a rész, ahol megtalálhatja a maga örömét benne.

Azt is szeretném, hogy a diákjaim az óráim hatására bátran és szabadon tudjanak kommunikálni. Nem fogok telefonokat tiltani az óráimon, de azt szeretném, hogy maguktól érezzék: van valami érdekesebb, valami, ami leköti a figyelmüket annyira, hogy a telefonjukat el is felejtsék. Végezetül pedig azt szeretném, ha ráébrednének, hogy az olvasás és az írás kapui végtelen világokat nyithatnak meg – olyanokat, amikről talán álmodni sem mertek.

Talán pár év múlva más irányba terel Isten, vagy változik a szemléletem. De abban reménykedem, hogy bárhogyan is alakul, olyan munkát végezhetek, amit szívből szeretek. Mert legyen szó akár tanárról, cipészről, vagy kozmetikusról, egy dolog biztos: a munka akkor válik valódi örömmé, ha élvezed, amit csinálsz. Csak így mutathatod meg a legjobb példát másoknak is, hiszen az, aki örömmel dolgozik, magával hozza a fényt mindenhová.

Albert Schweitzer szavaival élve: „A siker nem a kulcs a boldogsághoz. A boldogság a kulcs a sikerhez. Ha szereted, amit csinálsz, sikeres leszel.”

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év