A sütés titka

Gabici tapasztalatai alapján

A sütés az életem részévé vált pontosabban három évvel ezelőtt, amikor is megsütöttem az első olyan süteményt, amit nem égettem oda. Balogh Gabriela vagyok, egy átlagos húszéves lány, és ma el fogom nektek mesélni a sütéssel való kapcsolatomat, hogyan indult, miképp alakult ki, hol tartok, és a legfontosabb, amin nagy valószínűséggel sokan elgondolkodtatok már, a sütés titkairól is szó lesz cikkemben.

Kiskoromban mindig néztem, ahogyan a nővérem a konyhában készíti a piskótát, a sajttortát, ahogyan keményre veri a habot, szétválasztja a tojásokat, közben nézi a recepteket, és csak azon gondolkodtam, hogy én is ezt akarom csinálni. Öt próbálkozás és néhány szidás után viszont feladtam, mert senki sem akarta megenni a szénfeketére égetett piskótáimat és süteményeimet. Három évvel ezelőtt mégis újra megpróbáltam, és ugyan egyszerűen kezdtem, olyan dolgokkal, amiket nehéz lenne elrontani, a végeredmény és a sok évnyi próbálkozás, biztatás, a sok építő kritika elfogadása elvezetett engem egy új irányba, abba, ahol jelenleg is vagyok, és alig várom, hogy újabbnál-újabb dolgokat fedezzek fel és készítsek el.

Sokszor nehéz volt nem feladni, főképp olyankor, amikor a pogácsámnak semmi íze nem volt, vagy amikor teljesen kifolyt a töltelék a túrós buktámból, amikor nem kelt meg a tésztám, nem akart megsülni a pizzám, odaégett a kekszem, túlságosan is édes volt a krémem, ehetetlen a muffinom, mégis újra nekiálltam, és nem engedtem, hogy ezek a dolgok véget vessenek olyasvalaminek, ami nyugalmat és békességet jelent nekem… csendet a zajos napokon, egy ölelést a magányos estéken, egy vállat a szomorú időkben, mindezt és ennél is többet egyben. Hogyan is engedhettem volna el ezt a dolgot?

Így hát, bár sok munkával, de rájöttem ebben a három évben a sütés titkára. A sütés titka nem más, mint odaadással és szeretettel csinálni az egészet, mivel az eredmény mindent tükröz. Persze, akkor is lehet finom a muffin vagy a bukta, ha csak összedobod, vagy ha idegből készíted el, mert hát anya vagy mama odarakott segíteni, de sosem lesz olyan íze, mint amikor szeretettel készíted. És ha adhatnék esetleg még egy tanácsot, az az lenne, hogy nem kell nézni, másnak milyen lett a végeredmény, a másik ember sütije mennyivel finomabb, többek szerint ízletesebb, mert mindenki indul valahonnan, és mindenki el tud jutni arra a pontra, amire vágyik, ha igazán szeretné és oda is teszi magát. Én is az odaégetett piskótától jutottam el egészen idáig (és hát, van is még, hova fejlődni).

A következő néhány képpel szeretném bizonyítani, hogy a fent elmondottak mind igazak és azt, hogy nem mindig a külső számít.

Íme az ízetlen, sót nem látott pogácsám, amit csak én ettem meg, mert senki másnak nem kellett:

Az almás tésztám, ami olyan kemény volt, hogy veszélyt jelentett a fogakra (néhány tanúval is rendelkezem):

Vagy a csokis kekszem, ami annyira cukrosra sikerült, hogy egyet is nehéz volt megenni belőle…:

Képeken talán mind jól néz ki, finomnak, ezért sem kell elhinni mindig mindent, mert lehet, ami jól néz ki, nem finom, és lehet, ami nem a legszebb, az a világon a legfinomabb.

Azoknak szól ez, akik most kezdték el, vagy próbálkoznak már egy ideje a sütéssel: ne adjátok fel, minden nap egy új lehetőség, nem mindenkinek áll rá egyből a keze, de minden nehéz munkának megvan a maga gyümölcse!

Hozni fogok majd néhány receptet és sütős tippet is a közeljövőben, tehát még hallani fogtok rólam ezzel a témával kapcsolatban. Jó sütést és kitartást!

Millió puszi,
Gabici.

Balogh Gabriela,
Margitta