Az el nem készült lecsó

Pap Nikoleta írása

Nyár. Bőven termő nyár.

Legalábbis sokan így szokták emlegetni, no de, nem a mai világban, mert mostanában már nemhogy bőven, hanem szinte sehogy sem terem. Akarom mondani, a szúrós bogáncsot kényszerként minden kerttel felneveli, de az ember számára jót, ehetőt ritkán ad. Falun látszik meg leginkább a keserves termés, a hiány… Ugyanis, amikor megannyi sor krumpli után két zsákkal jut egy háromtagú családnak, szokott elhangzani, hogy a gazda rosszul vetett, vagy a legolcsóbb vetőkrumplit szerezte be, esetleg hamar túl akart esni a veteményezésen, és még a fagyott földbe bújtatta el az alig csírázó krumpliszemeket.

Bárcsak azt mondhatnám, milyen igaz, de nem, a gazda mindent jól csinált, mindent úgy, mint az eddigi, szerencsésebb években. Ha már krumplival nem szolgálhatunk, lessünk be a hagymaágyások közé, hátha akad néhány fej, s még néhány hozzávaló megvásárlásával készülhet egy jó kis lecsó.

Elkeseredettség süvít keresztül a gazda arcán, ahogy kihúzza az ötödik ujjhegynyi nagyságú hagymát a földből. Talán ha felhúzgálta volna mind a hét sor hagymát, egy főzetet összeszedett volna, de ez sem biztos. Ilyenkor nincs mit tenni, irány a piac. A bevásárlólistán hagyma, paprika, paradicsom és rizs áll. Mint tudjuk, hagyma nem volt, a paprika már júniusban elfogyott, a paradicsom… ó, igen, a drága paradicsom. Az lett volna, ha a kukac bele nem fúrta volna magát az összesbe, s ami maradt is, csak azért maradt, mert a kukacnak sem kellett… a férges rész szinte nagyobb bennük, mint maga a termés.

A gazdasszony gyorsan söpör végig a sorok között, hogy a legfinomabb, leglédúsabb és legolcsóbb hozzávalókat szerezze be. Először paradicsomot válogat, azt az egész család szereti, s ha más nem is lesz, a zsíros kenyérrel mindenki megeszi. Három, nagyon szép lila paradicsomot tett fel a mérlegre, és imádkozott, hogy ne kerüljön olyan sokba, mert hónap végére, különösen így iskolakezdés előtt nem igazán futja túl drága dolgokra. Az ára 12 lej, kereken. A meglepettség nem volt túl nagy, mivel tudta, hogy a jó paradicsom kilója minimum 9 lej, de senki nem garantálta számára, hogy ezek a zöldségek valóban megérik az árukat. Rengetegszer járt már úgy, hogy megvette a „legfinomabb” paradicsomokat, s olyan rossz ízük volt, hogy már csak azért nem dobta ki őket, mert tudta, hogy másnak még ennyi sincs… Gyorsan megkereste a kilónyi rizst, amitől ismét hátast dobott, ugyanis az már 11 lej, pedig megesküdött rá, hogy nemrégiben ugyanazt a csomag rizst 8 lej értékben kapta meg. Bánta is, hogy akkoriban nem vett belőle többet. Akármennyire is drágának találta, kosarába helyezte, mondván, „Enni csak kell!” Hátramaradt így még a paprika és a hagyma, amiktől már előre félt. Elolvasta, hogy mindkettőnek 5 lej kilója, de természetesen neki több kellett, mint egy kiló, mert az ura jó paprikásan szereti a lecsót, ő pedig csak hagymával tudja elképzelni az igazit. Mindkét zöldségből öt-öt darabot tett hát mérlegre: a paprika ára így 6 lej lett, a hagymáé pedig 4, végülis tíz lejből kifutotta. Gyorsan surrant el a húspult mellett, ugyanis régen, amikor jobb idők jártak, egy szál kolbászt is bele tudott karikázni a lecsóba, sőt még maradt is egy-két karika, amit gyermeke kezébe nyomott, s az jóízűen elnyammogta. De azok az idők már elmúltak…

Fizetett hát, majd hazament, megfőzte a várt lecsót, de az íze semmiben nem hasonlított ahhoz a lecsóhoz, amit régen, saját termésből készített… Elfogyott persze, mert ételt nem dobunk ki, de másnap a szomszédasszonyával egyöntetűen vallották, hogy a „Hazainál nincs jobb!” A társalgást befejezvén pedig ugyanarra jutottak, mint amire most a legtöbben: „Régen minden jobb volt, de azok az idők már elmúltak…”

Pap Nikoleta,
Mihai Eminescu Főgimnázium,
11. H osztály