Már nem vagyok 16 éves…

Már rég elbúcsúztam a 16 éves énemtől. Most, ahogy itt állok a húszas éveim elején, visszatekintek arra az időszakra, és valami különös nosztalgia vesz erőt rajtam. Azt hittem, az idő majd elhomályosítja az emlékeket, de ahogy telnek az évek, egyre inkább érzem, hogy hiányzik. Hiányzik a teste, hiányzik, hogy szép volt, hogy önfeledten tudott nevetni és táncolni, tele volt álmokkal. Akkoriban még mesebelinek tűntek ezek az álmok, de valahogy mégis annyira reálisnak éreztem őket.

Buta voltam már akkor is, hogy nem értékeltem azt, amim volt. Semmibe vettem a fiatalságomat, a rugalmasságomat, azt a képességet, hogy minden kis dologban örömöt találjak. Pedig az a 16 éves lány tele volt élettel, álmodozással és lelkesedéssel. Most, hogy visszagondolok, rájövök, mennyire fontosak voltak ezek a pillanatok. Nemcsak azért, mert azok az évek formálták azt, aki ma vagyok, hanem azért is, mert most már tudom, hogy ezek a pillanatok soha nem jönnek vissza.

Itt állok, a húszas éveim elején, és úgy beszélek, mintha legalább hetven lennék. Higgye el nekem, bárki is olvassa, nehéz ez az időszak is. Én sem értem, miért van az, hogy mindig nehéznek tűnik minden. Visszavágyom mindabba, amikor még 16 voltam. Akkor minden egyszerűbbnek tűnt. Az élet tele volt lehetőségekkel, és minden álom megvalósíthatónak tűnt. De aztán átgondolom, és rájövök, hogy az akkori énem valószínűleg büszke lenne rám. El sem hinné, mivé lettem, pedig még meg sem valósítottam az álmait.

Az álmok időközben átalakultak, új irányokat vettek, de mégis, valahol mélyen tudom, hogy büszke lenne. Büszke lenne, mert annyi élményben részesültem már, annyi dolgot megtapasztaltam, amit akkor még elképzelni sem tudtam. Ugyanakkor, biztosan vágna egy pofont is, és azt mondaná: „Most te komolyan még mindig a múlton töprengsz? Légy hálás azért, amid van, és élvezd a pillanatokat!” Mert igazából ez a lényeg. Az életet nem szabad elpazarolni azzal, hogy állandóan a múltba rejtőzünk!

Az, hogy a tizenhat éves énünk álmai nem valósultak meg pontosan úgy, ahogy akkor elképzeltük, nem jelenti azt, hogy kevesebbek lennénk. Az élet kiszámíthatatlan, és az utunk folyamatosan változik, ahogy tapasztalatokat szerzünk, fejlődünk és új célokat találunk. Bár a fiatalkori álmok iránymutatók lehetnek, nem szabad mereven ragaszkodnunk hozzájuk. Az, hogy máshová jutottunk, mint amit akkor elképzeltünk, csak azt mutatja, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni és fejlődni, és ezáltal egy teljesebb, gazdagabb életet élhetünk, mint amire gondoltunk

Szólt ez mindenkinek, aki örök gyerek szeretett volna maradni!

Csillag Viktória,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar-Angol nyelv és irodalom szak,
II. év