Varga-Göcz Nikolett versei

Elmúlás

Úgy fogysz el,
mint dobozból a gyógyszer,
amivel egykor gyógyítottad (mérgezted?) magad.
Úgy tűnsz el…
napról napra, egyre jobban,
úgy illansz el,
mint a nyár,
amit annyira szerettél,
amit nem lehet szavakkal megragadni,
ami feltöltött, s hiánya boldogság-tartalékaid fosztja ki.
Úgy párolog el az életed,
mint a kávégőz,
annak a kávénak a gőze,
amely nélkül nem indult jól a reggeled.
Úgy ránt magával az éj,
mint első szerelmi bánatod idején,
amikor átadtad magad a sötétségnek.

Égi utazás

Apró bárányfelhők úsznak az égen.
Ahogy sétálok, s felfelé bámulok,
velük együtt utazok.
És mindig csak előre.
És mindig csak álmodva.
És mindig csak repülve,
pedig eddig azt hittem,
lehetetlen.
És nem nézek az orrom elé.
A felhőkben nem lehet megbotlani,
a felhők között nem lehet elbukni,
a felhők miatt nem kell újra talpra állni.
Fent, bármit teszek, minden habkönnyű,
világos, békés kék, egyértelmű, végtelen;
sötétség, békétlenség, kuszaság, végesség nincs,
az csakis idelenn.

Varga-Göcz Nikolett,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar Nyelv és Irodalom szak