Álom
Álom… ha ezt az aprócska szót hallom, menten többfelé cikáznak gondolataim. Eszembe jutnak azok az álmok, amelyeket még kislánykoromban állítottam magam elé, mint például az, hogy ha majd nagy leszek, hercegnő leszek, és lesz egy hercegem, aki fehér lovon ülve siet hozzám. Ezzel az álommal talán nem voltam egyedül. Később mindezt leváltotta az énekesnői szerep, majd ahogy telt az idő, katona akartam lenni, később pedig tanár. Álmok, álmok, álmodozunk, és reményeink szerint meg is valósulnak ezek az álmok, melyeket kisgyermekkorunk óta dédelgetünk, vagy amelyek már kinőtték a gyerekcipőt.
Életünk során mind álmodozunk, de csak hogy magamról beszéljek, én állandóan három méterrel a felhők felett járok, épp most is (szó szerint), miközben ezt a szöveget írom; nézek kifelé az ablakon, és csak fehér felhőket látok, mivel ha eddig ez nem lett volna nyilvánvaló, egy repülőn ülök. Na de, visszatérve az álmodozáshoz, ahogy a messzeségbe révedek, már álmodozom is a vakítóan fehér felhőket nézve. Mily tiszták, mily makulátlanok… Repülök, az égben, ahová vágyunk, és ezen túlra, ahová majd reményeink szerint jutunk egyszer. Ez nem csak álom kell, hogy legyen, tenni is kell érte, viszont ebben az írásomban nem ezt a témát kívánom boncolgatni. Amint mondtam, én egy tipikus álmodozó nő vagyok; akkor is, amikor a földön járok akkor is, amikor az álmaimban. Álmodtam én már annyi mindent, sokból gondoltam, jó film is születhetne. Voltak boldog álmaim és szomorúak is, de most itt lebeg előttem egy, amit sosem felejtek el.
Bementem édesanyámhoz a hálószobába, hogy elmondjam neki a bánatom, mert ő az, akinek mindig mindent elmondhatok. Ő nem csak egy anya számomra, hanem az egyik legjobb barátnőm is, így hosszasan ecseteltem neki, mi bánt, és könny csordult végig az arcomon. Ő letörölte, és azt mondta, „Ne sírj, én itt vagyok.” Ekkor hasított belém a felismerés, és szóvá is tettem, hogy „Nem, nem vagy itt.” Felriadtam, és arcomhoz érve éreztem, hogy sírok, majd újra jött a mellbevágó felismerés, hogy ez miért van: hát azért, mert ő már nincs, és soha nem mondhatom már el neki se bánatom, se örömöm, nem hallhatom többé a hangját és nevetését. Éreztem, hogy zuhanok, és tüdőmre is pakoltak valamit, mert levegőhöz sem jutok, majd egy erős kar magához vont, és azt mondta „Én itt vagyok.”
Tehát a felhőket nézve álmodom arról, hogy gyönyörű lehet, ha majd ezeken a felhőkön túl én is ott leszek. De kedves olvasó, te csak álmodozz tovább, ahogy én is tettem, mert az élet szép, és az álmok valóra válhatnak, ha nem is úgy, ahogy azt mi gondoltuk egykor. Ne akard dobozba zárni, hanem adj neki helyet. Hercegnő szerettem volna lenni, és volt egy nap az életemben, amikor az is voltam. Fehér ruha volt rajtam, hosszú uszállyal, és az oltárnál várt rám a hercegem, aki, habár nem fehér lovon érkezett, azóta is a karjában tart, és nagyon szeret. Énekes ugyan nem lettem, de minden nap énekelek, többször is, együtt a kis bandámmal, amit a két fiam és a kislányom alkot, és még hangszerünk is van. Férjem a zongoránál, én pedig a gitárral ülök, és teljes a csapat. Katona sem lett belőlem, de a férjem szerint egy hadsereget is tudnék irányítani. Hát nem is tudom, erről tényleg a családomat kell megkérdezni… Az az álmom pedig, hogy tanár legyek, még folyamatban van, és ezt a kis írásomat is azért olvashatod, mert itt vagyok, és veled együtt azért teszek, hogy álmom teljesüljön. Így hát kedves olvasó, tégy az álmaidért, mert álmodni igenis lehet, és igenis teljesülnek. Álmodj nagyokat, és ne zárd ezt dobozba.
Elek Krisztina,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év