A halálmadár

Valós teremtmény, vagy kitaláció?

„Muszáj átadnunk mindent a fiatal korosztálynak. Mi már nem sokáig élünk, de ismereteinkkel segíthetjük őket.” – jelentette ki az egyik adatközlőm egy interjú során, melyet egy egyetemi kutatás apropóján folytattam le, több vidéki lakossal.

Ennek kapcsán jött az indíttatás, hogy olyan témákról is írjak cikkeket, amelyek összefonódnak a népi kultúrával, hisz sok mindent tanulhatunk elődeinktől. Winston Churchill a következőket mondta: „Minél messzebbre nézel hátra, annál távolabbra látsz előre.” Kicsit közhelyes, nem? Szükségünk van viszont arra, hogy visszatekintsünk a múltba, lássuk azt, hogy mi az, amit elhagyhatunk szokásainkból, és melyek azok, amelyekre még szükségünk lehet a jövőben.

A mai cikkben, mely a sorozatom nyitó száma is egyben, a halálmadár mint jelenség valóságalapjáról olvashattok rövid összefoglalót, amely során szakirodalmat, illusztrációkat és a saját gyűjtésem által szerzett információkat dolgozok fel.

A népi kultúra a mai napok szerves része, elég egy-egy beszélgetést is végbehallgatni – legyen szó idősekről vagy fiatalokról –, vagy egy klasszikus regényt fellapozni, hisz mindenhol szokásokkal, hiedelmekkel találjuk szembe magunkat. Jókai Mór Szomorú napok című regényének első fejezete a következő leírással kezdődik:

„Halál! Halál!
Jaj annak, aki született! – Jaj annak, aki meg nem halt! –
Az isten keze nehezül…
Halál! – Halál!
Véres napok, fekete éjszakák jőnek. A pusztulás angyala szárnyra kelt…
Halál! Halál!
Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormára ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?
Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág sütötte ablaknak repüljön, s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjel látó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?…”

Ortutay Gyula Magyar Néprajzi Lexikonja a következőket írja a halálmadárról:

„halálmadár: A kuvik megjelenése, illetve hangja országszerte általánosan elterjedt hit szerint szerencsétlenséget vagy halált jelent. Ennek megfelelően legelterjedtebb táji elnevezése a halálmadár vagy halálbagoly. A baj a hit szerint általában abban a házban következik be, amelyikre a halálmadár rászáll: a házban lévő beteg vagy bármelyik családtag, esetleg máshol lakó közeli hozzátartozó hamarosan meghal. Egyes helyeken csak három kuvikolás jelent halált. Ismert az a hit is, hogy aki nappal halálmadarat lát, vissza kell térnie útjáról, mert balszerencse fogja kísérni. A madár álomban való megjelenése is jelenthet halált. A hit hasonló formában szinte egész Európában ismert, és összefüggésben van a halott lelkének általánosan elterjedt, már az ókorban is ismert madáralakban való elképzelésével, valamint a halott lelkét a túlvilágra szállító madarak képzetkörével. (…) Kérdéses azonban, hogy a hozzá fűződő haláljósló, szerencsétlenséget hozó hiten kívül volt-e szerepe a múltban mint a lelket a túlvilágra vivő madárnak, vagy pedig mint a lélek megjelenési formájának.”

Kiss József Szerelmi babonák című gyűjteményében régi szatmári babonák vannak felsorolva, amelyekből megtudjuk azt is, hogy a csóka jelenléte, de akár a kakas kukorékolása is jelenthet halált.

Mindenképpen valamilyen madárral kapcsolatosan hozzák említésbe a halált. A legtöbb forrás alapján, mindenhol a kuvikot tartják a halálmadárnak, amely nagy valószínűséggel a halott lelkét a túlvilágra szállítja, de előtte mementóként jelez hangjával, hogy az emberek tudják, mi is fog történni egyikükkel.

A halálmadár-jelenséget más elképzelés, eredettörténet is övezi. Ha valaki elhunyt, akkor a gyászoló családtagok virrasztottak körülötte, lámpát, gyertyát gyújtottak, így a fényre a bogarak odagyűltek, ezáltal pedig tökéletes „vadászati lehetőséget” nyújtva a bagolynak. Ez az elképzelés ellentmondásos, ugyanis egyrészről nem vezethető olyan régre vissza, mint az az elképzelés, hogy a halálmadár viszi át a halott lelkét a túlvilágra, illetve másfelől, a halál után megjelent madár irreleváns, a népi kultúra úgy tartja számon, hogy mindezt megelőzően halljuk/jelenik meg.

Kutatási terepem Éradony volt, itt szereztem információkat az érmelléki halálmadárkultuszról. T. B. adatközlőm 94 éves, nyugdíjazott, református felekezetű özvegyasszony, kérésemre elmondta, hogy amikor fiatal volt és meghallották a halálmadár hangját, olyan volt, mintha megfagyott volna a levegő, hisz mindenki tudta, hogy általában mi is történik ezután. Azt is elárulta, hogy az esetek 80-90%-ban be is teljesült a halálhír, a legtöbbször azokban a házakban, amelyekre a kuvik leszállt. Rövid verset is hallhattam, amit a felcsendült madárhang pillanatában „szavaltak” el:

„Szól a halálmadár.
Meghalok, meghalok.
Elvisz bennünket.
Itt a halálmadár szólott,
el is vitt bennünket.”

Nem lehet azt állítani, hogy ezen jelenség a halálozások arányával (egy falu esetében) egyenlő lenne, de a nép tudatában volt annak, hogy félni kell az elmúlástól, és értelmeztek egy olyan jelet, amely minden bizonnyal mély vallásosságon, hiedelmeken, elméleteken, elmondásokon és megfigyeléseken alapszik.

Azt is tudták, amit Jókai leírt: „ha hétszer elhajtják, visszarepül ismét”, tehát: A halált nem lehet kicselezni.

Corodi Victor,
Partiumi Keresztény Egyetem, Magyar nyelv és irodalom szak,
I. év