Iskolai rémálom?

Telefonhasználat az iskolákban

Az utóbbi napokban a csapból is az folyt, hogy végre Romániában is határozat született arról, hogy a diákokra „büntetést” lehet kiszabni az iskolai telefonhasználatért. Az órai telefonhasználat betiltása sokak által várt törvény volt, de a probléma nem oldódott meg attól, hogy az iskolai szabályzatba bekerült egy újabb pont a meglévő száz mellé, amelyekről ugyanúgy nem tudja senki, hogy mire jók, és hogyan lehet betartatni őket. A végső döntés szerint, amennyiben a tanár észleli, hogy a diák használja a telefonját óra közben, nap végéig elkobozhatja az eszközt.

Rögtön rengeteg kérdés felmerült, hiszen a fentebb említettek egyáltalán nem kínálnak megoldást erre a globális problémára. Véleményem szerint más országok sem oldották meg jobban, lejjebb erre is ki fogok térni.

Elsősorban mindenki számára világos az, hogy ezek szerint a tanároknak most már a tanítás mellett folyamatosan arra is figyelniük kell, hogy éppen melyik diák ír egy üzenetet, vagy görgeti az instát egy-egy túl hosszúra nyúló prezentáció közben. Az utóbbi években így is egyre nehezebb volt a gyerekek figyelmét felkelteni és főleg megtartani, ezek a rendszeres megszakítások pedig nagy valószínűséggel csak hozzájárulnának ahhoz, hogy még kevesebb diák figyeljen az óra témájára annak a teljes időtartama alatt. Ekkor merül fel a következő probléma: hogy lehet bebizonyítani azt, hogy a diák tényleg telefonozott óra közben? Hiszen mégse lehet kamerákkal fölszerelni az egész világot… A mai fiataloknak pedig ugyebár (csak) jogaik vannak, és nyilván nagy hanggal fogják állítani, hogy ők még csak rá sem néztek az okoseszközükre. Szerintem így lehet elérni azt, hogy az iskolai konfliktusok, főleg a tanár-diák jellegűek, minimum megduplázódjanak, és folyamatosan jelen legyenek az iskolai életben. Ennek pedig egyszerű következménye lesz az, hogy a tanári pálya még kevésbé lesz vonzó a fiatalok számára (nem mintha most az lenne…), egyre kevesebb olyan pedagógus lesz, aki valóban ezt a munkakört érzi élete hivatásának. Ezután már csak egy lépésre leszünk attól, hogy az egyébként is rendkívül alacsony színvonalú oktatási rendszerünk teljesen összeomoljon.

Máshol más módszereket alkalmaznak, ezek közül a legelterjedtebb az, hogy a telefonokat az épületbe vagy az osztályterembe érkezéskor be kell helyezni egy tárolóba, és csak távozáskor kaphatják a diákok újra kézbe az eszközeiket. Alapvetően úgy tűnik, mintha így mindenki válláról levették volna a felelősséget, hiszen az iskolai személyzetnek egy nap csak kétszer kell rövid ideig ezzel foglalkoznia. De, mint mindennek, ennek a módszernek is van hátulütője. Mit lehet tenni egy vészhelyzet vagy fontos közlendő esetén? Mind a diák, mind a szülő csak az osztályfőnökön keresztül elérhető egész nap. Mi történik, ha őt nem lehet megtalálni, vagy nincs is bent az iskolában? Így már nem is annyira könnyű helyzet, hiszen senkitől nem szabad elvárni, hogy szabadidejében, szünetekben, kulcsok, telefonok, tanárok vagy gyerekek után szaladgáljon iskolaszerte.

De akkor létezik jó megoldás? Ehhez először a probléma eredetét kell megkeresni és megérteni. Az órai telefonhasználatot alapvetően három kategóriába lehet sorolni.

Az első a függőség, amire egyik módszer sem kínál igazi megoldást. Sajnos egyre elterjedtebb, főleg a kisebbek körében. Ilyenkor a tanár hiába próbálja „túlkiabálni” az okostelefont, szinte lehetetlen, hogy győztesként kerüljön ki ebből a csatából. Ezen esetekkor a 6-8 óráig tartó teljes megvonás kétségbeejtő tüneteket tud produkálni, és a helyzet egyre csak rosszabbodni fog. Ezeknek a gyerekeknek profi segítségre és egyedi bánásmódra van szükségük, amit egy átlagos iskola nem tud biztosítani.

A második típusról nehéz beszélni, pedig mindenki tisztában van vele, hogy létező gond az oktatási rendszerben. Természetesen az is világos, hogy tiszteletlenség ez a jellegű viselkedés, de most igyekszem ettől eltekintve elemezni a helyzetet… Mindig lesznek olyan tantárgyak, amelyek kevésbé tudják felkelteni a diákok érdeklődését, valamint olyan tanárok, akik nem igazán tudják magukra vonni a tanulók figyelmét. Ez nem egy újkeletű probléma, az egyetlen különbség az az, hogy az evés, alvás, beszélgetés, olvasás, rajzolgatás, ablakon való kibámulás és a papírrepülő-hajtogatás mellé az okoseszközök elterjedésével egy újabb tevékenység is megjelent. Ebben az esetben jogosan felmerül a kérdés, hogy több tíz vagy száz éve miért nem tett senki semmit, hogy ez megváltozzon?!

A harmadik kategória az, amellyel lehet kezdeni valamit. Rengeteg felmérés és kutatás igazolja, hogy a mai ember jóval kevesebb ideig tud maximálisan odafigyelni valamire. Egy tanóra 45-50 percig tart, azonban odafigyelni körülbelül 20-30 percig vagyunk képesek. Ilyenkor jön a képszakadás és 1-2 percre másra figyelünk, akarva-akaratlanul. Ehhez viszonylag könnyen lehetne alkalmazkodni, semmibe sem kerülne, hogy egy-egy közbeeső szünet is be legyen iktatva az órák menetébe.

Én úgy gondolom, hogy ezen módszer kipróbálása után kellene büntetésekhez és fenyegetésekhez folyamodni, mert talán ennyi lenne nagyrészt megoldani egy globális problémát. Megkockáztatom, hogy a jelenlegi órarendformátum megtartásával is ki lehetne küszöbölni a komolyabb következményeket és fennakadásokat, hiszen az, hogy a diák rápillant néha a képernyőre még nem azt jelenti, hogy nem figyel és nincs képben azzal, ami körülötte történik. Véleményem szerint akkor kellene büntetni, ha a telefonhasználat valóban kihatással van a diák teljesítményére, esetleg jelentősen (tovább) rontja a koncentrálóképességet.

Ács Kristóf,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. E osztály