Magyari Zsófia versei

Éktelen

Éktelen,
kéktelen,
fogd csak meg
két kezem.

Végek végtelenje
bámul két szemedbe.

Forogjunk örökké,
váljunk fellegekké.
Így ha ketté válunk,
egymás egén járunk.
De ne szállj túl messze,
elengedni nem lesz merszed.

Szívem már szeretne,
szíved még repesne.

Éktelen,
kéktelen,
létezel,
létezem.

Magányos éj

Haladok.
Lassan,
apró léptekben
haladok.
Ezer felvillanó pont az égen
figyeli minden lépésem,
könnyeket ejt
a sok holdat fedő pamacs.
És én csak nézek
felfelé,
az égen keresve választ
a megfejtetlen kérdésre,
nem találom.
Arcomon ezer csillag könnye potyog,
nem az enyém,
melyet tartogatok,
és csak tartom,
hogy egy csepp se mutatkozzon.
Mert jele lenne valaminek.
Amitől a hold is másképp nézne rám,
a nap sem úgy sütne, mint máskor,
és a pontok az égen
nem sírnának
helyettem.

Magyari Zsófia,
Ady Endre Elméleti Líceum,
9. E osztály