Blade Runner 2049 – Avagy mit jelent embernek lenni, és miért is olyan erős érzés az empátia

A cikk olvasása előtt az olvasó figyelmébe ajánlom a Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049) filmet, egy részletesebb átlátásért és remek filmélményért. Jó szórakozást!

A Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049) egy 2017-es, hatalmas sikereknek örvendő akció-dráma, Denis Villeneuve rendezésében. A 164 perces remekmű híres színészeket sorakoztat fel, így Ryan Gosling (K, majd Joe) főszereplése mellett a filmvásznon Ana de Armas (Joi), Harrison Ford, Dave Bautista és Jared Leto is megjelenik. Az IMDb-n 8/10-es értékelést elérő, és 5 jelölésből pedig 2 Oscar-díjat is (Legjobb operatőr és Legjobb vizuális effektusok kategóriákban) behúzó film viszont nem csak a gigászi profitok és számos díj miatt maradt emlékezetes, hanem a pszichológiai faktora miatt és a rendkívülien mély, filozofikus kérdésekre való válaszkísérletei miatt is.

A film K fejvadász élete körül forog, aki replikánsokat „vonultat vissza”, azaz von ki a forgalmoból. Az úgyn. replikánsokat az emberek hozták létre az egyre-egyre valószínűbbnek tűnő, nem túl távoli jövőben, különféle munkák elvégzésére. A biofizika mesterművei külsőre megtévesztésig emberek, és csak egy retina szkenneléssel lehet megkülönböztetni őket a hús-vér fajtól. Viszont, úgy, mint a Terminátorban, a gépek itt is lázadtak, ám határozottan másféleképpen, mint Arnold Schwarzenegger filmjeiben. A régebbi típusokat az emberek kivennék a forgalomból, a nagyobb munkabírásra és a megbízhatóságra hagyatkozva. K ügynök, replikánsként saját faját irtja ki, áltatva magát, hogy ő a jót képviseli. Egyik visszavonultatása során azonban kiderül, hogy az egyik replikánsnak gyereke van, ami jogosan vonja maga után a kérdést: Ha szülni is képesek, mégis mi húzza meg a határt az emberek és replikánsok között? Mitől lesz több egy ember, kinek mindennapi terhét egy élethű android hordozza, és aki a retina kisebb eltérésein kívül megkülönböztethetetlen az „evolúció csúcsékétől”? Voltaképpen az érzelmen alapuló reakció lehetne egy válasz, hiszen az emberek a tapasztalatok által reagálnak, míg a replikánsok gyári reakciók sorát hordozzák magukban. De ha a replikánsok is születnek? Akkor nem ugyanúgy fejlődne ki reflexük és válaszuk, mint az embereknek?

K a film során saját emlékeiben bóklászva próbál választ kapni arra, hogy esetlegesen ő is születhetett-e. A filmben jelenlévő párbeszédek tömkelege időt és esélyt ad a nézőnek arra, hogy elgondolkodjon az említetteken.

K el akarja hinni, hogy ő több, mint mások, legbelül reméli, hogy valakinek a fia lehet, és a végsőkig elmegy, hogy választ kapjon mindenre. Hiszen ha kiderülne az igazság, és ő tényleg az első közismert, nemzett replikáns, a teljes világ értékrendje megváltozna, ami az ő életét is felforgatná. Egyetlen emlékképe van viszont, egy visszautaló motívum, a kis falovacska. Ezen kívül semmije sincs igazán, ami igazolhatná születését, ezen túl pedig ugyanolyan replikáns, mint a többiek.

K-nak egy test nélküli, hologram „barátnője” van, Joi, akihez a kapcsolatai hiánya miatt érzelmileg is kötődik. A munkáján kívül nincs élete, az emberek és a replikánsok egyaránt utálják, különböző okokból. Joira visszatérve pedig, K életében messze a legfontossabb szereplő. Vele is játszik a rendező, hiszen csak egy hologram, ami tömeggyártás során még véletlenül sem egyedi, sem személyre szabott semmilyen formában, úgy tűnik, mintha volna személyisége: örül K sikereinek a bevetések után, és támogatni próbálja a nehéz pillanatai során. Az ő karaktere – és az egész film is – az empátián alapszik, hiszen miután gyártott „robotok” gyerekei hasonlítanak ránk, az értük harcoló, saját programját a legkreatívabb módon megkerülő hologram iránt nem érezhetünk valamit? Érzések hasonmásait próbálja kimutatni, hogy az egyébként teljesen egyedülálló K-t valamilyen szinten segítse, és a saját lehetőségeihez mérten áldozatokat is hoz a szerettéért.

            A film végéhez érve egy replikáns-lázadásban találjuk magunkat, ami rámutat a film – szerény véleményem szerinti – legfontosabb üzenetére, ami az, hogy mások is harcolnak azért, amiért K, hogy a replikánsok ne legyenek elnyomva, és a születés által ne szolgák legyenek az emberek szemében. Ez az egyszerű folyamat teljesen átlagossá teszi K-t, hiszen az ő, teljesen önmaga körül forgó, elképzelt idilli világában, ahol ő menthet meg mindenkit, egyedisége homályba vész, és már nem saját maga miatt harcol. És pont ez a lényeg! A forgatókönyíró szavaival élve: „K egy kézikönyv, ami egy verssé válik”. Az elején egy egyszerű gép, viszont a felfedezése és a tény, hogy elhiszi, hogy lehet akár egy született replikáns is, lehetővé teszik neki, hogy emberi érzésekkel rendelkezzen. K szerint „Megszületni annyit tesz, hogy lelked legyen”, és ebben a kiteljesedésben mer csinálni saját akaratából dolgokat.

Miután kiderül róla, hogy nem ő a született replikáns, már az egész mindegy. Rájön, hogy nem ez jogosítja fel arra, hogy boldog legyen, és tiszteletet, elfogadást érdemeljen, hanem maga az, hogy élő „szervezetként” megtapasztalta ezeket az eseményeket, eleget tesz, mint követelmény. „A pillanat, amikor K rájön, hogy ő több akar lenni, több lesz. A felfogása valóság.” Az, hogy erre rájött, valós volt, nem azért, mert született, hanem mert érezte. A szeretete Joi iránt valódi volt, mert átélte. Pont ezért fel is veszi a Joe nevet, amit Joi javasol neki, hiszen ő több egy szimpla K-nál, több egy betűnél, egy karakter, Joi szavaival élve: „Számomra igazi vagy. (…) És egy igazi fiúnak igazi név kell. Joe.”

            Számomra K egy olyan karakter, aki át tudja értékelni azt, hogy ő nem több, mint más, de nem is kevesebb, és a boldogságát semmi sem befolyásolhatja, nem teheti kevesebbé, hiszen attól a ponttól, hogy ő átélte, az egy örökkévalóságig igaz marad számára. Túl tud mutatni önmagán, neheztelések nélkül, és az ő példájából mindenki tanulhat. Számára, és még számomra is, nem több embernek lenni, mint a saját tapasztalatainkat egyedi módon megélni, külső vagy belső tényezők hatása nélkül.

Kovács Bendegúz,
Ady Endre Elméleti Líceum,
10. D osztály