Szólhatunk-e szabadon?

Nagy port kavart az Arad megyében található, borosjenői (Ineu) Mihai Viteazul Főgimnázium végzős ballagásán elhangzott beszéd, melyben az évfolyamelső Iulia Cociuba nyíltan felvállalta véleményét a romániai oktatási rendszerről. A lány a megszokott hálálkodó, jókívánságokkal teli sablonos szöveg helyett beszédében éles kritikát fogalmazott meg, ami számos kérdést vethet fel bennünk.

Bátor cselekedet volt ez, vagy arcátlanság? Igaza van egyáltalán? Miért nem élünk többen a szólásszabadság jogával?

„Talán ez nem a klasszikus, hálálkodó, ünnepélyes beszéd, de őszinte, és reális módon tükrözi a tapasztalataimat. Éveken át tanultam a jegyekért és a tanulmányi elismerésért, de csak most realizálom, hogy mennyi időt vesztegettem ezzel. Csak ismeretekre tettem szert, értékekre nem, mert sajnos ezt jelenti az iskola. Ahelyett, hogy a tanulás és fejlődés színtere legyen, az iskola sokunk számára a frusztráció és elkeseredettség forrásává vált. Gyakran éreztük lehetetlennek a véleményünk kifejtését, azt, hogy másképp gondolkozzunk, vagy, hogy hitelesek legyünk.” – Az én fordításomban valahogy így hangzik Iulia beszédének egy része.

Nekem az elhangzottak különösen tetszenek, hiszen végre valaki ki merte mondani mindazokat a gondolatokat, melyek, sajnálatos módon, a diákok többségében megfogalmazódnak. Sajnos nem mondhatjuk azt, hogy a lány eltúlozta a helyzetet azért, hogy búcsúzásképp belerúghasson egyet az iskolájába vagy a tanáraiba. Az igazság az, hogy a jelenlegi oktatási rendszer szépen, lassan kiszipolyozza a diákokból még a lelket is. A tananyag, amivel a diákoknak meg kell birkózni, emészthetetlen mennyiségű, és képtelenségnek tartom azt az elvárást, hogy óráról órára képesek legyünk megérteni egy fejezetet, és még készülni is belőle, ez a teher pedig nyilvánvalóan csak az elkeseredést váltja ki a diákokból. Az ember frusztrációját pedig tovább fokozhatja, ha azt látja, hogy az eredmény, amit ő nem kevés munkával ért el, mások számára csalás útján szintén könnyedén elérhető. Mindenki magáért tanul, és saját magát fejleszti, de egy pillanatra azért mégis átfuthat az ember agyán, hogy az ő erőfeszítése teljesen felesleges, ha egyszer hazugsághoz folyamodva egy sokkal könnyebb út is megnyílik.

„Az iskola egy olyan hellyé vált, ahol a sikereink az intézmény és tanáraink érdemének vannak tulajdonítva, a kudarcaink pedig nekünk vannak felróva” – hangzik el továbbá az ominózus beszédben.

Úgy érzem, ez a mondat tökéletesen illusztrálja az iskolák kettős hozzáállását a tanulóikhoz. Sokszor láthatjuk, hogy ha egy diák magas helyezést ér el egy tanulmányi versenyen, vagy jól teljesít az érettségin, azzal felkerül a tanintézménye képzeletbeli dicsőségfalára. Természetesen ez szép dolog, hiszen valóban büszkeségre ad okot egy-egy kimagasló eredmény, azonban ne felejtsük el azt sem, hogy a rossz jegyek és gyenge teljesítmények is ugyanúgy köthetőek az iskola és a tanárok munkásságához. Általában én is egyetértek azzal, hogy a tanulmányokba fektetett energia és idő mennyisége egyenesen arányos a kapott jeggyel, így hát, aki nem teszi oda magát, ne is várjon nagy jegyeket. Ez viszont nem mindig mondható el. Ha osztályszinten születnek siralmas eredmények, akkor talán el kéne tűnődni, hogy ez nem csak az osztály hibája, hanem a tanáré is, de erről senki sem szeret beszélni.

Tisztában vagyok vele, hogy a fent leírtak egyesek számára úgy tűnhetnek, mintha egyetlen célom a tanárok és a rendszer ócsárolása lenne; de talán pont az a szólásszabadság lényege, hogy formálhatok egyéni véleményt, és azt ki is fejthetem, bizonyos kereteket betartva. Talán azért lepi meg az embereket, ha valaki egyenesen felvállalja mindazt, amit gondol, mert nem erre vagyunk tanítva. Ismét az iskolai tapasztalataimból hozok fel példát: az érvelő fogalmazások utasításai is úgy vannak megfogalmazva, hogy nincs más választásod, mint egyetérteni az adott felvetéssel, ha olyan írást szeretnél, ami teljesíti a pontozási követelményeket.

Gyakran meghunyászkodunk, mert az árral szemben úszni nehéz. Habár napjainkban már nem kell attól tartanunk, ha felvállaljuk a véleményünket, hogy eltűntetnek, mint a múlt rendszerben, mégsem merünk szabadon szólni. Félünk mások ítéletétől, félünk attól, hogy a közösség majd kivet, ha nem követjük a nyájat.

Mindenkinek javaslom, hogy hallgassa meg Iulia beszédét (elérhető itt), hiszen sokkal több mindent tartalmaz, mint amiket most kifejtettem. Mind a beszéd, mint a cselekedet, hogy ezt el merte mondani, tanulságos és példaértékű. A fiatalok véleményét, gondolkodásmódját nem szabadna elfojtani, sőt inkább most kéne meghallgatni, míg az előttünk lévő generáció befolyásolhatja a meglátásainkat, és esetleg még lehetősége van korrigálni a túl szélsőséges nézeteinket, mielőtt továbbadjuk a tudásunkat a jövő nemzedékének. A Majomsziget lényege pedig pont az, hogy szabadon szólhassunk, és hogy a hangunk eljusson másokhoz is.

Forró Bori,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11.E