Úgy, mint régen – Kalmár Zsanet írása

Úgy, mint régen

Egy átlagos munkanapnak indult ez a reggel is, 6 órakor, a tipikus bágyadt ébredéssel, rohanó kávézással, mert anélkül a nap sem kel fel, ruhaválogatással, pakolással és egy zsáknyi türelemmel. Ilyenkor mindig elmélázok mások elképzelésén a tanárlétről, hogy ez is csak egy átlagos meló. Ebben részben igazuk is van. Viszont én látom azt is, hogy napról napra mennyit változnak, fejlődnek a kezeim alatt a diákok, mennyire éhezik a szeretetet, a figyelmet, a visszajelzést, egy-egy milyen mértékben tud ragaszkodni hozzám, olyankor érzem, hogy ez több, mint egy átlagos munka.

Minden reggel azzal a reménnyel indulok el, hogy aznap nyugodt lesz az osztályom, persze csak amennyire elvárható huszonhét kamasztól. Útközben mindig végiggondolom, hogy nincs panaszom rájuk, jó gyerekek, s legtöbbször megértem hormonális kirohanásaikat, elvégre én sem voltam jobb anno. Napi rutinom, hogy becsengetés előtt még rájuk nézek egyszer, bevigyorgok nekik, hátha felvidulnak. Imádom velük kezdeni a napom, látni, milyen kis összetartó csapat.

Ma azonban éreztem, hogy valami gond van. Már a levegőben, a küszöbön is éreztem. Az álmos tekintetek helyett, élénk, vidám pillantások fogadtak, nem húzták el a kedvenc dalom, „jóóóóreeeggeeeltkííííváááánok”, inkább félig nevetve csacsogták. Megijedtem, de elhessegettem, bíztam benne, majd elmondják. Így békésen levonultam a tanáriba, az óráimra készülve (testileg-lelkileg), mikor az egyik kollégám félig nevetve, félig komolyan elmesélte, hogy tegnap az egyik diákom, mivel nagyon melege volt, kiült az ablakba, s onnan szólongatta az embereket az utcán. Magyarul: szocializálódott. A nevét sem kellett kimondja, sejtettem, ki lehetett. Éreztem, ahogy elsápadok, a lábaim maguktól elindulnak a második emeletre, s az ajtóig meg sem állnak. Közben azon agyaltam, ezt a helyzetet most hogy kezeljem? Már az elsőn hallottam a hangzavart az osztályból, ami még jobban felhúzott, mire felértem. Igyekeztem nőiesen megkérdezni, hogy kinek volt kényelmesebb az ablak tegnap, mint a pad? Be is vallotta a kis tettes, s ezért csak finoman folytattam, elmagyaráztam, hogy ez nem túl ideális megoldás az ismerkedésre.

Közben átsuhantak rajtam saját kamaszkori emlékeim is, mikor mi is őrjöngtünk mindenhol, ahol csak lehetett, dobigáltunk, ugráltunk, rohangáltunk, ordítottunk, tehát diákok voltunk. Talán az akkori oszimtól tanultam meg legelőször, hogy szigorúan, de higgadtan kell kezelni a hasonló helyzeteket. Mindig arra törekedtem, hogy úgy csináljam, ahogy tőle tanultam. Remélem, fentről ma is látja, hogy mennyire próbálkozom, és szemüvege alatt csak mosolyog…

Talán az ijedtség nagyobb volt még bennem a tanáriban, mint a düh, mikor meghallottam az esetet, de ahogy megláttam a kis gézengúz őszinteségét, megértettem, ők is csak gyerekek. Már nem kicsik, és megértették a lehetséges következményeket, ahogy felvázoltam. Bár azt is megígértem nekik, ha még egy ilyen történik, többet nem leszek ennyire finom és nőies. Azzal mosolyogva kimentem, mert tudtam, hogy most ők is mosolyognak, és ismét tanultunk egymástól valamit.

Kalmár Zsanet,
Szalárdi Általános Iskola,
7. B osztály