Pál Viktória versei

Őrangyal

A fájdalom, mit érzek,
felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. 
Hosszú évek teltek el, 
amióta egy szebb helyre költöztél,
amióta angyalnak öltöztél.

Apró, törékeny lélek voltam,
mikor az élet elvett tőlem. 
Választ keresek arra,
hogy miért Anya 
kellett menjen.

Újra és újra lejátszom,
hogy milyen is lett volna, 
ha melletted cseperedhettem volna.

Sírodra viszem a virágot,
összeroskadok, s ráborulok. 
Könnyek záporában
veszek el lassan.

Bár érezhetném
óvó érintésed. 
Ez csak álom,
akárcsak a mámor.

Figyeled lépteim, 
enyhíted kételyeim. 
Akárhányszor felnézek
a csillagos égre,
téged látlak, 
mint legfényesebb csillag.

Elveszve

A szellő megáll, az 
esőcsepp megdermed. 
Ereimben a vér
vízesésként remeg.
Kis üvegdarabkákat 
tudósként kutattam,
Hátha újra kirakhatom,
miért futottam.

És talán nem tudom, mi 
lesz holnap vagy azután,
De ezek a pillanatok
felcsillannak a menny
kapuján, 
Mert üdvösséget öntenek
belém, a
nektár egyes cseppjeit,
És talán ez fogja nekem 
megadni a teljesség 
perceit.

Virág

Sebzett talpam virágként 
nyílik,
Csak éppen a föld 
véremtől hímlik.
Édes reményű kötést a
sebeimre,
Már többé nem érzem
kezeimben.

Mellkasunk virágzó
rétként terül szét, 
Végtelen tér nyílík, 
S közben a lábnyomod a
múltba siklik. 
Lelkem, lelked fél.

Ekkor minden elsötétül,
Ködfelleg, mi rám nehezül. 
Villámok csapnak 
fejembe, 
Semmi nem jut eszembe.
Mint vihar előtt a csönd, 
Üresség, mi engem betölt. 
Felhők gyűlnek előttem,
S nem szabadulok belőle.

Pál Viktória,
Horváth János Elméleti Líceum, Margitta,
10. C osztály