Különbség tanár és tanár között

Bizonyára senkinek sem ismeretlen helyzet, amikor két óra közti szünetben, suli után, esetleg otthon, a szülők előtt a diákok tanáraikat kritizálják, vagy ha őszinték akarunk lenni, egyenesen szidják őket.

Szüleink gyakran hangoztatják, hogy az ő idejükben egy diák sem mert volna ilyen tiszteletlenségre vetemedni, hiszen a becsmérlő szavakra adott egyetlen reakció, mind tanáraik, mind szüleik részéről egy kiadós pofon lett volna.

Mi történt tehát a világgal? Mióta becsülik le a tanulók az őket tanítókat? Miért vesztették el a tanárok a tekintélyüket, és egyáltalán mit jelenthet a tanári tekintély?

Úgy gondolom, hogy ez a probléma igen sokrétű. Elsősorban azonban tisztáznunk kell, hogy nem minden tanár van alávetve a diákok megvetésének. A közhiedelemmel ellentétben azonban mégsem azok a tanárok a kedvencek, akik lazák és közvetlenek a diákokkal szemben. Nyilvánvalóan ezek is fontos szempontok a tanulók számára, abszurd lenne olyan szintű szigorral kezelni őket, mint annak idején. Fontos, hogy egy tanár felismerje, mikor van kimerülve egy osztály, és ennek fényében alakítsa az órát. Viszont a túlzott engedékenység végeredménye előbb-utóbb az lesz, hogy a diákok sem a tanárt, sem az adott tantárgyat nem fogják komolyan venni, hiszen „azon az órán úgysem csinálunk semmit”.

Ennek a helyzetnek a fordítottja sem áldásos. Mindannyiunk meg tud nevezni egy olyan tanárt, aki szigorúan osztályoz, csengetés után 3 másodperccel már beír hiányzónak, és az óra alatti fegyelmet üvöltéssel kívánja megteremteni. És hogy mit ér el ezzel? Az igazat megvallva, semmit. Az olyan személy, aki a legkisebb dolgokból is problémát csinál, veszekszik a diákokkal, ám a vitáiból mellőzi a logikus érvelést, sajnos nem tud magának tekintélyt kovácsolni. Ebben az esetben ugyanis azt éri el, hogy a diákok rettegjenek tőle, vagy, a rosszabik eshetőség, hogy mindenki röhejesnek tartsa őt.

Még mielőtt bárki arcátlansággal vádolna, beismerem, hogy az újabb generációk diákjaival sem könnyű. Tény és való, hogy sokan kihasználnak minden feléjük mutatott jóindulatot, és a viselkedésükkel átlépnek egy határt. Ez pedig attól függ, hogy kit milyen módon neveltek fel. Ne felejtsük el, hogy egy gyermek botrányos viselkedése nem csak magának, de a szüleinek is bizonyítványt állít.

Szerencsére léteznek még valóban jó tanárok, és viselkedni tudó diákokból sincs hiány! Az a tanárom, akinek valóban tekintélye van köztünk, valahogy megtalálta az arany középutat a lazaság és szigor között. Gyakran viccelődik, sosem emelte még fel a hangját, ennek ellenére azonban megkövetel tőlünk egy szintet, és ha problémája van az osztály teljesítményével, azt intelligensen ki tudja fejteni.

Véleményem szerint az tesz egy tanárt valódi pedagógussá, hogy adni tud valamit a diákjainak, még ha az a tudás el is tér a megszokott tantárgyától. Egy jó pedagógusra a tanulók fel tudnak nézni, meg tudják becsülni. Az iskolának a lényege az kéne legyen, hogy maradjunk valamivel a tengernyi leckén kívül is, és felkészülten lépjünk ki a nagyvilágba.

Reménykedjünk, hogy nem fognak eltűnni az olyan tanárok, akik tényleg tovább tudják adni a tudásukat a jövő nemzedékeinek, mi pedig lehetőleg olyanokká neveljük ezen nemzedékeket, akik tisztelettel fordulnak majd az őket oktatók felé.

Névtelen