Az eltűnt idő nyomában

A múlt feltárása, traumák.

Nap mint nap szembesülünk velük, mégis megfogalmazhatatlanok.

Megfogalmazhatatlan az, ami után vágyakozik az ember oly görcsösen, hogy bármit megadna azért, hogy csak egy percig is újraélhesse kedvenc emlékeit, pillanatait. S végképp megfogalmazhatatlan az az érzelmi állapot, amely akkor uralkodik felettünk, amikor szembesülünk mindezzel.

Minden ember más céllal gondol vissza múltjára nap mint nap. Sokan önmagukat keresvén vágynak a múlt közelségére, hisz ezernyi feldolgozatlan trauma vagy rossz emlék után elkerülhetetlen, hogy ne változzon meg az ember. Legtöbb esetben az áldozat  bántalmazóvá válik, de persze vannak kivételek. Az ember észre sem veszi ezt a folyamatot, csak egy idő után, amikor kezd eltűnni a köd, s megjelenik a fény az alagút végén, ekkor pedig rádöbben, hogy számára a legnagyobb idegen nem más, mint önmaga. Így kénytelen mindennapjait a múltban tölteni és keresni a „kedvesebb, aranyosabb, boldogabb” énjét. Mit sem tudva arról, hogy az, aki akkor volt, már rég nem létezik. Ha a vágya igazán teljesülne, és lehetősége lenne visszautazni az időben, csak ő állna ott egyedül, mindenki más pedig megszűnne emlékéből. Hisz, nem hiába… a jövőnknek szüksége van ránk, de a múltunknak nincs.

„Emlékszel arra a bizonyos napra, 3 évvel ezelőtt, amikor még boldogok voltunk, s minden jó volt?” – sokszor hagyta el a kérdés a számat, és ugyanúgy fel is tették már nekem mások is. Felbukkan, amikor nem is számítunk rá, remélve, hogy az ürességet, amit mások okoztak, vagy akár mi, saját magunknak, majd betölti. Sajnos nem fogja. Ez a konstans vágyakozás arra, hogy „majd minden olyan lesz, mint régen”, rontja el igazán az ember esélyét a gyógyulásra. A ma egybefolyik a tegnappal, s ez addig meg nem áll, míg mi véget nem vetünk neki.

Na de ezt mégis hogyan? S mi van, ha már túl későn realizáljuk, hogy napjaink a teljes jelenlétünk nélkül telnek?

Talán ezekre a kérdésekre senki sem tudja igazán a választ. A „szerencsések” időben érzékelik a rajtuk uralkodó magányt, és lépnek. Nehezen, de sikerül nekik feldolgozni a múlt sérelmeit, akár pszichológus, akár barátok vagy szülők segítségével. Fontos az, hogy nyíltan tudjunk beszélni problémáinkról, és talán a gyógyulás első lépése a helyzet teljes elfogadása, belátása. Amíg letagadjuk az érzelmeinket, sajnos egy lépéssel sem leszünk előrébb. Viszont, szembesülni azzal, hogy tényleg magunk alatt vagyunk és olyan helyzetbe kerültünk, amely ismeretlen számunkra, rettenetesen ijesztő. Félelemnek azonban sosincs helye egy ember életében, akármiről is legyen szó.

Aki viszont nem jár sikerrel a továbblépésben és a teljes gyógyulásban, egyre jobban úgy fogja érezni, hogy innen már nincs kiút. Itt következik be a kétségbeesés utolsó stádiuma, az öngyilkosság. Ezt megelőzve, fontos úgy élni a jelenben, hogy figyeljünk a minket körülvevő emberekre, főleg szeretteinkre. Sosem lehet tudni, kit nyomaszthat bármi is a lelke mélyén.

Igen, van kiút, és igen, van megoldás minden egyes problémára! Segítséget kérni nem szégyen, segítséget felajánlani pedig annál értékesebb.

Tapaszi Jessica,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. E osztály