Mi történik itt?

– kérdezné egy végzős diák.

Hát hova tűnt a sok muzsika, kacagás és játék? Hahó, gyerekek, hol vagytok?

De nem lát senkit a folyosón…

Mély levegőt szív, hogy lenyugodjon, de nem segít, hisz tüdejébe száll a finom a por. A csudába! Mi lett itt? Nem volt olyan hosszú a nyári pihenés, hogy ennyi minden megváltozzon.

Várjunk csak, mi is ez? Olyan fehér, olyan üres… Talán kórház? De „milyen szép, milyen modern, milyen tiszta!” Ahogy megyek, csukott ajtók sorakoznak, de ahova benézek, mit látok? A tábla fölött ledsor, csak hogy meglegyen a hangulat. A falak viszont üresek, egy tabló sem díszeleg már rajtuk.

Jaj, persze, a felújítás. Nagyon szép az új hely, egy iskola sincs ilyen?

Sétálok tovább, és ni, az a rész, ott a távolban. Igen, az a régi. Oh, de jó, végre valami ismerős! A falak telis-tele rajzokkal, és a díszterem is milyen gyönyörűen ismerős! Elmondhatatlanul hiányzik az összes beszéd, műsor, előadás, meg minden ami itt történt. Bárcsak még egyszer átélhetném az itteni kalandokat! Sokszor már túl nehéz volt a tanulás, de a különböző zabis programok, DT gyűlések, maturanduszok és gólyabálok elfeledtették ezeket a problémákat.

Visszafelé tartok, az új rész felé, de jaj, valami nyomja a gyomromat. Talán ez a hangulat? Hoppá, látom vannak új diákok!

,,Sziasztok, gólyák, milyen a suli?” – kínos a csend.

Keresem a hangot, a zenét, akár a zajt, ami eddig élettel dúsította a falakat. Ott, a távolban van egy kis szoba, de csak egy kagylót látok meg fülkéket. És akkor jövök rá, hogy az a mosdó. Na de az irka hol marad?

Megpillantok valamit.

Mi ez, egy szikra? Vajon ez a hegesztés miatt van? Nem, ez valami más, ez a megoldás a csendre! Egy baj van csak, egyelőre túl apró és nem látom tisztán. De ha ápoljuk, egyre nagyobb lesz!

Névtelen