Hova lettek az álmaink?

Sajnos elértem azt a kort, amikor a különböző családi események, találkozók során már nem tudok kitérni a jövőmet illető kérdések elől. „Na, mi a terved a suli után?” – minden rosszindulatot és fenyegetést nélkülöző kérdés, sőt tulajdonképpen kifejezetten rendes másoktól, hogy érdeklődnek a céljaim felől, számomra mégis igencsak rémisztőnek tűnnek ezek a szavak, és a frászt hozzák rám. Mert, ha jobban belegondolok, még nincsenek terveim.

Egy ideig azt hittem, egyedül én szenvedek teljes kilátástalanságban, azonban a kortársaimmal beszélgetve kiderült, hogy nem. Úgy tűnik, hogy egyikünknek sincsenek szenvedélyei, semmi sem érdekel minket, ötletünk sincs, mit akarunk. „Csak kövesd az álmaid!” – szokták mondani. De mi van, ha azok sincsenek? Gyerekként sok mindenről álmodozunk, egyesek hercegnők akarnak lenni, mások űrhajósok, és a közönségkedvenc munka kb. 10 éves korig az állatorvos.

Most miért nem merünk álmodni? Talán a felnőtté válás része, hogy az ember cinikussá válik, és néha talán túlságosan is a realitás talajához tapad. A kreativitásunkat és motivációnkat elnyeli a sok tanulás, a tátongó, sötét űr.

A gátlásaink legfőbb kiváltója azonban mégis a félelem. Mi van, ha rosszul döntök, rossz egyetemet, rossz szakot, rossz várost választok? Akkor mi lesz? Hogy fogok onnan visszafordulni? És ha anyámék kinyírnak? Azután már mondjuk nem sok döntést kell majd hoznom.

Félünk felnőni, félünk önállóvá válni, félünk a saját döntéseink következményeitől. Ha más választ helyettem, legalább lesz kit hibáztassak a boldogtalanságomért. Nehéz 18 évesen olyan kérdésekre megoldást találni, amik az egész hátralévő életünket meghatározhatják. A megszokott rutint nem szívesen hagyja el senki az ismeretlenért, ezért lenne jó megállítani az időt, és megmaradni így, a felnőtt- és a gyermekkor határán, ahol van szabadságunk, de ha rosszra fordulnak a dolgok, visszabújhatunk a szüleink háta mögé, mert ők a nagyok, ők tudják, mit is kéne igazából tenni.

„Na, mi a terved a suli után?” – kedves szavak, az arcunkra mégis ráfagy a mosoly. Azt válaszoljuk, hogy nem tudjuk, ami még csak nem is hazugság, mire a kérdező azt mondja, hogy még úgyis van időnk eldönteni. A fejünkben ötletek és kétségek örvénylenek, közben az óra ketyeg, már egyre kevesebb van hátra a suliból, mostanra már igazán illett volna valamit kitalálni.

Hogy mi nyújthat megoldást erre a problémára, a jövővel kapcsolatos fullasztó pánikra, azt sajnos nem tudom. Nyugtasson mégis minden elveszett, tanácstalan fiatalt a gondolat, hogy olyan még nem volt, hogy valami ne legyen. Százszor is újrahasznosított, elcsépelt mondás, de lényegében igaz. Lesz, ami lesz. Nincs az az iskola, ami annyit tanítana az embernek, mint a saját hibái. És ha az, amit választottunk, mégse jön be, mindig lesz más opció is.

Forró Bori,
Ady Endre Elméleti Líceum,
11. E osztály