Sámson

Az első, valláshoz köthető emlékem egy kicsi kifestőskönyv volt. Volt benne tíz, szinte teljesen üres fehér lap, amelyekből egyszerű satírozással egyedi kis képeket lehetett kihozni, tíz különbözőt. Nekem különösen jót tett, hogy a kiskönyvre nem írták rá, hogy melyik az a tíz történet, amely meglapul az oldalakon, és kiváncsiságom révén hamar kiszíneztem mindegyiket. Ott volt a keresztre feszítés története, a mennybemenetel, a teremtés is, ám ezek egy pillantásnál tovább nem kötötték le a figyelmemet. Mindig a következőt vártam, az újabb kisképet. Ha jól emlékszem, a nyolcadik volt a kedvencem sok ideig – de talán még ma is –, hiszen a kedvenc bibliai szereplőmet ábrázolta. Az elején nem igazán jöttem rá, mit rejt a kép, a két oszlopot lánccal tartó emberről nem igazán hallottam. Miután megkérdeztem, akit tudtam, mit rejt a kép, elmagyarázták, hogy a Sámsonnak nevezett férfi ledöntötte a falakat, nem pedig tartotta, és hogy hatalmas ereje volt, ami a hosszú hajában rejlett. Nyolcéves fejjel ennél vagányabb történetet el sem tudtam képzelni, mivel azt hittem, a Bibliában az van megírva, amit Jézus Krisztus parancsolt, tehát hogy ez A szabálykönyv,  és csak azt tartalmazza, mit szabad és mit nem, és ilyen „akciódús” történetre végképp nem számítottam!

Azóta többet tanulmányoztam a Szentírást, és van egy általános elképzelésem arról, hogy milyen történetek jelenhetnek meg benne. Viszont Sámson még most is az egyik kedvenc szereplőm maradt, mert, még ha közvetett módon is, de biztat. És természetesen nem arra, hogy öljünk meg ezer embert egy szamárcsonttal, vagy hogyan vegyünk bosszút a másikon. Annyiszor hallottam már másoktól, hogy Isten nem segíti meg az embert egyénenként, nem tartja számon mindenki imádságát külön-külön, legfeljebb a közösségekét, talán akkor, ha az valami magasztos célt szolgál. Annyiban teljesen igazuk van, hogy ebben az esetben (is) Isten meg fog segíteni minket. Sámson viszont pont arra biztat, hogy merjünk kérni Istentől, persze ha az ügy is olyan. Neki erőt adott, habár a haját, amiben a fizikai erő volt, és segítette a bosszúállásban is, levágták. Persze, a bosszú nem kedves Isten előtt, az ő nevét el nem ismerők ellen tette. Akkor mi miért is félünk kérni? Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy csak azért, mert megtehetjük, meg is kell tenni, de ha olyan a kérés, akkor biztos megsegíti azt az Isten. Sámson agresszív természete révén nem nyugodott bele, hogy két oszlophoz láncolva végezze, de egyedül kevés volt ehhez. És imádkozott, kérte Isten segítségét, és erő adatott neki.

Sámson sok elítélendő dolgot tett, ami a maga idejében ugyan nem volt annyira szokatlan, de attól még nem mindenben egy „példakép”. De egy törött óra is jól mutatja az időt kétszer egy nap, magyarul, egy botladozó személytől is lehet pozitívat tanulni. Így bátorít Sámson és története is arra, hogy a kellő hittel, határozottsággal, és elkötelezettséggel szabad nekünk is kérni, ha úgy jön. Mert ugye a mi imánkhoz egyes-egyedül Istennek van köze, így ki az ember, hogy ítélkezzen olyasmi felett, ami jóval felette áll. Nem félt Sámson se, hogy mit fog mondani a nép az ő sajátos kérése után, miért félnénk mi? Ítélkezzen, aki akar, de miért is foglalkoznánk vele? Mi a fontosabb, az, amit a mi Istenünknek mondunk, vagy amit a többi ember gondol rólunk? Az imától félni nem kell, bátran kell csinálni, de nem azért, hogy megmutassuk, mi ilyet is tudunk, hanem hogy elfogadást nyerjünk Atyánktól. A zengő ima betölti a termet, és a kérésünk meghallgattatása mellett meleg hangulaltot is teremt.

Így végezetül csak összegezni szeretném a fenti pontokat, miszerint igenis fontosnak tartom az imádkozást, de nem igazán érdemes néhány, valódi remény néküli, üres ,,kérőlevelet” intézni minden évben egyszer a Mindenhatónak a jelentéktelen, önös céljaink eléréséért, hanem őszintén, rendszeresen illik dicsőíteni Istent, és ekkor az időnkénti kéréseinket egész biztosan meg fogja hallagtni.

Kovács Bendegúz,
Ady Endre Elméleti Líceum,
10. D osztály