Csokmai Viktória versei

Szívem dübörgött

Szívem dübörgött, kiabálni kezdett.
Szerelmet akart, de olyan heveset, 
Mely minden pillanatában ég.
Azt kiabálta: még, még, még!

Nyugodni nem tudott sohasem.
Mindig olyat keresett, amit szem
És fül nem is látott vagy hallott.
Kezdtem azt hinni: halott.

Újra dübörögni kezdett, hangosabban.
Nem értettem, mi lehetett magasabban,
Mint a pulzusom abban a percben.
Megláttam, s ott akartam tartani kezemben.

A szívem megőrült, de csakis érte.
Én írtam-e, tőlem ő ezt kérdezte, 
És válaszul csak játszottam vele.
Úgy érzem, én vagyok a menedéke.

Szívem már fuldokolt, könyörgött.
Szemem mindenében gyönyörködött, 
És egy hang sem jött ki számból.
Azt hiszem, szerelmes vagyok, most igazából.

A könyv

Nem akarok érezni se többet,
Se kevesebbet, se egy csöppet,
Mert tönkrement a szívem, és
Úgy látom, amit adok, az túl kevés.

Szellemnek láttak eddig, vagy lehet
Annak sem, mert eltűntem, mint a lehelet
Egy szürke őszies napon, mikor eső
Esik és az óra még nem üt későt.

Megfeledkeztek rólam, mint egy 
Régi ütött-kopott könyvről, aminek mindegy,
Hogy hány oldala van kiszakítva,
Ő feláldozza magát, mást boldogítva.

Olyan akarok lenni, mint a könyv, mely semmivé válik:
Érzéketlenül a polcon ülve várni,
Hátha valaki újra hasznát veszi,
De nem jár szerencsével, s a tűzben végzi.

Csokmai Viktória,
Horváth János Elméleti Líceum,
X. A osztály