Felesleges elmélkedések? – Csillag Viktória írása

Az van, hogy elgondolkodtam.

Persze nem mintha sok időm lenne feleslegen elmélkedni. De néha utat engedek a gondolatok áramlásának.
Érzem, hirtelen valami a nyakam köré tekeredik, de mi lehet az? Mi fájhat ennyire?
Mi tud ennyire égetni és szúrni, már-már annyira, hogy kapkodva nyúlok a torkomhoz? Segítséget nyújtanék magamnak, de mindhiába.
Könny szökik a szemembe, végigcsordul az arcomon, le a mellkasomig, majd más mederbe folyik, valami eltéríti.
Rázkódó testem szól közbe, vulkánszerűen próbál kitörni belőle az a tengernyi elfojtott égető érzelem.
Csend telepedett a szobára, de…
És megakad a levegő is bennem.
Hiszen még most sem könnyebb. Ennyi könny meg hallgatás után. Ezért is annyira utálom magam.
Meg amiért a benti forgóknak képtelen vagyok megálljt parancsolni.
Utálom nézni, ahogy lassan  bomlásnak indul a testem. Az élő testem. Az élő test, ami belülről rothad.
Utálom magam azért is, mert mindezt ritkán, de szóvá merem tenni.
Olyannyira, hogy bőrömet tépve rohannék fel-alá, s ezt kiáltanám:
„Ha elég hangos vagyok, vajon lesz, aki megért?”
Ehelyett én bent dühöngök tovább.

És azon gondolkodom, hogy talán nem kéne ennyit gondolkodni.