Mennyire engedd el a hámot?

Avagy mennyire lehetsz közvetlen a tanárokkal?

Ez mostanában lett egy igencsak releváns kérdés. Elvégre a legtöbbünk szüleinek iskolás éveiben még nem lehetett egy tanárhoz személyes kérdést feltenni, nem lehetett vele a tananyagon kívüli témákról kellemesen elbeszélgetni. Persze ennek is megvannak a saját előnyei. Például könnyebben elkerülhető a részrehajlás az iskolákban, de vajon egy átlagos diák melyiket választaná?

Én mindenképpen a közvetlenséget, és meg is indoklom válaszom. Vallom azt, hogy egy tanárnak fegyelmeznie kell a diákokat, de olykor a tanulás fárasztóbbnak bizonyul, mint bármi más feladat. Ilyenkor egy jó tanár, felmérvén a helyzetet, úgy dönt, hogy mindenkinek az a legjobb, ha mesél egy keveset, mielőtt visszatérne a tananyaghoz. Ez ilyenkor felfrissíti a diákok zsenge elméjét, ezáltal nagyobb odafigyeléssel tudnak az órán részt venni, és nagyra fogják értékelni a tanár figyelmességét, aki ezután nyugodtabb körülmények között folytathatja az óráját.

Na de közvetlenség… Ez sem lenne az én cikkem, ha nem mondanék már rögtön ellent magamnak.

Ugyanis kell a közvetlenség, de a komolyság is, a tanár tegyen fel semmitmondó kérdéseket a diákoknak, mint például “Fáradtak vagytok?”, meséljen nekik az életéről, vagy addigi tapasztalatairól. De semmiképp se engedje a diákok kezébe jutni az irányítást. Hiszen ekkor a diákok, akármily fáradtak, megpróbálják majd minél tovább húzni ezt a beszélgetést, és nemcsak azért, hogy minél könnyebben (lehetőleg tanulás nélkül) elérhessék az óra végét, hanem azért is, mert ritkán érzik, hogy egy tanár, akit lehet, hogy nem kedvelnek, mégis valamelyest felnéznek rá, ilyen kedvesen és megértően szólna hozzájuk.

Ezen kívül hihetetlen élmény, amikor megtudja egy diák, hogy oktatója valóban iskolán kívül is létezik. Ilyenkor a diákoknak én azt tanácsolnám, hogy tartsák meg az illő tiszteletet a tanárral. Attól még, mert egy tanárod az iskolán kívüli életedben is megjelenik, az nem azt jelenti, hogy már tegezheted – de itt már szóba jöhetnek személyes kérdések, persze ezek is tiszteletteljesen fogalmazva.

Habár más iskolák neveiben nem beszélhetek, de nálunk a szakköröket gyakran egy tanár felügyeli és itt már igencsak közvetlen tanár-diák kapcsolatok alakulhatnak ki. Úgyhogy összegezve, kontextustól függ, hogy mennyire lehetsz közvetlen a tanárokkal, de mindenképp felemelő érzést nyújt számomra a tőlük származó elismerés.

Viszont mielőtt elhangzana e cikk végszava, hadd fejezzem ki, mennyire zavarkeltő tud lenni, amikor nem tudod eldönteni, hogy hogyan köszönj egy adott személynek. Ez a téma talán érdemelne egy külön cikket, de nem írogathatok minduntan társadalomkritikákat, így itt fogalmazom meg véleményem, miszerint szörnyű érzés, ha valakit nem megfelelő köszönési mód szerint üdvözlünk.

Olyan típus vagyok, aki mielőtt találkozik valakivel, megtervezi a beszélgetést, de van, hogy már az első szónál elakadok. Azzal, hogy a fiatal felnőttek tegeződésre kérték a gyerekeket, teljesen összezavarták őket. Pláne, ha már volt azelőtt negatív tapasztalatuk hasonló tévesztésekkel. Ezért gyakran nem tudjuk eldönteni, hogy tegezzük, vagy magázzuk beszélgető partnereinket. Szerencsére ez a tanárok esetében egyszerű, tanárnőnek vagy tanár úrnak célszerű szólítani oktatóinkat, ezzel nem lehet félrenyúlni.

Szabó Ödön